Beyoncét is meg kell hallgatni
– A versenygyőzelemnek köszönheti Alföldi Róbert felkérését?
– Közvetve igen: ha nem nyerek, biztos, hogy nem említik meg Alföldinek a nevemet. Az is nagy dolog volt, hogy így az UMZE eljátszotta a versenyre írt darabomat, a Chuang Tzu’s Dreamet, amelyet egyébként nem adott volna elő ilyen nagy presztízsű zenekar. A verseny egyik díja ráadásul egy saját szerzői est, ez pénteken lesz a Francia Intézetben.
– Az Ármány és szerelemhez a kortárs mellett úgynevezett alkalmazott zenét is szerezhetett. Nem volt nehéz hirtelen átlépni ebbe a világba?
– Némi tapasztalattal rendelkeztem már ezen a téren, de ez csak a harmadik alkalom volt, hogy színházi darabhoz komponáltam. Sok időm nem volt ilyesmiken töprengeni, mert Alföldi egy hetet adott nekem, úgyhogy reggeltől estig írtam. A színház teljesen másként működik: a végére az volt a benyomásom, hogy ott csak két dinamika létezik, hangos és halk. Szokatlan volt az is, hogy az én zenémhez igazították hozzá a szöveget. Ami lehet jó is, de nem voltak támpontjaim. Az olyan instrukciókra sem voltam egészen felkészülve, hogy az egyik rész legyen például tapsos.
– És tapsos lett?
– Igen, tapsoltak, de hogy mitől, arról fogalmam sincs. Örülök, hogy sikerült, meg annak is, hogy belevágtam, mert megérte: a próbák alatt úgy éreztem magam, mintha ott dolgoznék a Nemzetiben. A büfében együtt ihattam a kávét Kulkával és a többi színésszel, és amikor megszólalt a hangosbemondó, hogy engem várnak, az elég jó érzés volt – kár lenne tagadni.
– A színház mellett sok időt tölt zeneszerzőkkel is. Mi a jellemző erre a komponistagenerációra?
– Már némi nemzetközi rálátásom is van a szakmára, több külföldi fesztiválon is jártam, a múlt hónapban például Amszterdamban. A legújabb trend az, hogy klasszikus hangszereket torzítanak el úgy, hogy valamilyen hangszedőn keresztül a laptopba irányítják a hangot, amit aztán a processzor élőben konvertál. Mivel utána az eredmény hangfalakon szólal meg, felszabadultak a hangerőkorlátok. Ezt, mondhatom, ki is használták a kollégák.
– Egyébként van valamilyen lényegi különbség a hazai és nyugati kortárs zene között? Le vagyunk maradva?
– Nem mondhatnám, sőt én úgy éreztem, hogy az a fajta klasszikus oktatás, amelyet mi a Zeneakadémián megkaptunk, előnyünkre vált. Pár éve még nem értettem, hogy miért kell nekem menüettet, meg fúgát írni a stílusgyakorlatórára, de ez egy olyan arányérzéket fejleszt ki bennünk, amely például a hollandoknál nem volt meg. Gyakran túl hosszú vagy túl rövid darabokat írtak, és nem tudták jól időzíteni a hatásokat.
– Ha már a hatásoknál tartunk, szerzeményeiben nem riad vissza attól, hogy a kísérletezés mellett az érzelmekre is hasson.
– A hatásosságot és a hatásvadászatot nem szabad összekeverni. A hatásvadászat mindig olcsó, és ezt a laikus is könnyen észreveszi. Igen, szeretnék hatásos lenni, de korántsem vagyok akkora zseni, hogy pontosan tudnám előre, egy adott zenei szerkezettel mit érek majd el. De az biztos, hogy a kortárs zenének nyitnia kell a közönség felé is, és nem szabad magába zárkóznia.
– És merre lehet nyitni?
– Szerintem minden zenei stílust ismerni kell. A popzenében is képben kell lennem, ezért, ha kijön egy nagy hatású album, legyen az Britney Spears vagy Beyoncé, azt is meghallgatom. Legalább egyszer. Nem azért, mert szeretem, hanem mert a popzenében éppen ez történik. Azt hiszem, ezzel az elgondolással szinte egyedül vagyok a szakmában, és néhányan meg is rökönyödnek majd ezen, de nekünk, zeneszerzőknek nagyon fontos, hogy minél többféle zenével találkozzunk. Minden zenei élmény, ha nem is közvetlenül, de leszűrődik a saját szerzeményeinkben is.
– A szerzői estjén mire számíthatnak majd a hallgatók?
– Extrém, de nem sokkoló hangzásokra, és Magyarországon még soha sem hallott megszólaltatási módokra. Az egyik művész például egyszerre két klarinéton játszik majd, amiről, ha nem látom a youtube-on, nem is gondoltam volna, hogy lehetséges. A műsorba csak verseny-, és közönséggyőztes darabok kerültek be, többféle műfajból, például színházi dalok, és kamaraművek, illetve egy ősbemutató.
