Messziről ottfelejtett műemléknek hinné, aki valami véletlen folytán a vasadrávágyi tanyavilágba téved, ám amikor a vaddisznó- és őznyomok közt odasétál a hatalmas, kitámasztott kőlap mellé, már tudja: anélkül nem megy el innen, hogy ki ne derítené, mi is ez, és hogyan került ide.

Nem illene bele a köztéri Szent Istvánok sorába

Bár a vasad-rávágyi tanyavilág a főváros határától harminc kilométernyire sincs, némely részletében a világ végének tűnik. Dűlőútjai, erdői közt olykor felbukkan egy-egy tanya, visító kismalacok közt tébláboló libákkal, gőzölgő trágyadombokkal, vicsorgó kutyákkal. Errefelé vett tanyát tíz évvel ezelőtt Karcag Éva szobrász azzal az elhatározással, hogy művésztelepet szervez itt, s a szobrok világává változtatja a tájat.

Négy évvel ezelőtt nagyszabású rendezvénnyel megtartotta a hét hazai, kortárs művész közreműködésével létrejött, első kiállítást, amelyen Kő Pál mondta a megnyitóbeszédet. A tanya körül megjelentek az első alkotások, amelyek egyike – a Mohácsi András által készített szobor – tavaly kerülhetett át a Karcag Éva szerint egyenesen ennek a szobornak rendeltetett helyre, az azóta megvásárolt, harmincezer négyzetméternyi szántóföldre.

– Amikor megvettem, még nem tudtam, mit is kezdek majd a szántóval, minek ez nekem. Most már tudom: ennek a szobornak kellett.

A Somogyi József-tanítvány Karcag Éva kedvenc műfaja a köztéri szobrászat, de – mint mondja – hamar rá kellett jönnie, hogy a versenyben, amelybe kortársai belekényszerülnek, ő nem tud működni, alkatilag is alkalmatlan erre.

– Megfordítottam tehát a dolgot: vásároltam, teremtettem magamnak olyan világot, amelyben működhetek.

Az időközben erős céllá alakult elképzelés megvalósítása azonban korántsem olyan egyszerű, mint amit ez a kijelentő mondat magába foglal, Karcag Évának ugyanis nincs állandó bevétele, van viszont két devizaalapú hitele, amelyek segítségével a rávágyi terveket sínre állíthatta. Gyakran áll elő olyan helyzet, hogy azt sem tudja, mi lesz másnap, s bár az ilyesmi meglehetősen idegőrlő, azt mondja: megszokta már, és valahogy mindig rendeződnek a kilátástalannak hitt ügyek is. Leginkább egy-egy filmes megbízás révén, Karcag Éva ugyanis díszletszobrászként keresi a pénzt. Így készülő munkái látványos sikereket érnek el a környékbeliek körében, a nemrég ideiglenesen a szántóföld szélére rakott krokodilokat például nagyon megcsodálták.

Noha még mindig csodabogárnak nézik, olykor összetűzésbe keveredik a tanyaiakkal, akik legutóbb azt vették tudomásul nagyon nehezen, miért harcol a villanyvezetéknek rendelt betonoszlopok ellen, miért volt olyan fontos neki, hogy többletköltséggel inkább a föld alá kerüljenek a kábelek. A szanaszét csúfoskodó szemétlerakatok felszámolásának szükségességét könnyebb elmagyarázni, azzal itt mindenki egyetért, rendszeresen közreműködik is benne.

Mohácsi András szántóföldön álló szobrát már megszokták, noha a települések köztereire rendelt Szent Istvánok végtelen sorába sehogyan sem illene bele.

Ami a köztéri szobrokat illeti, a XIX. századi skatulyából kitörni akaró szobrászok kulturális peremvidéken élnek, nem tudnak megjeleníteni semmit abból, ami másutt elfogadott – állítja Mohácsi András, akinek alkotásai többsége a rákospalotai telepen fekszik, s itthon partra vetetten élő kollégáinak is több szobra áll japán köztereken, mint idehaza.

– Talán emiatt láthattam bele a rávágyi szántón álló megalitikus kőépítmény ferde lapjába, s az annak kapunyílásán át bevezetett kőbe a pusztulás gondolatát – mondja –, noha annak alapgondolata mégis, mindennek ellenére: az élet mindenekfelett.

Hogy lesz idő, amikor a szobrok világává változik a környék, ahová más tájakról majd csodálkozni jönnek az emberek, abban egyelőre nem sokan hisznek errefelé. Karcag Éva igen erősen, ez az ő célja: egy általa teremtett sziget.