Tényleg szeretem ezt a kötetet, Az opera kézikönyve a címe, de igazából az operalemezek kézikönyve, bárhol nyitom föl, rögtön elfog a vágy, hogy leülni, hallgatni, megismerni vagy újra átélni, Monteverditől Tan Dunig, bár az utóbbi leghíresebb operája, Az első császár még benne sincs ebben a kiadásban. Útközben is annyi kaland akad, és ha már a Hugh, az ökörhajcsár című Vaughan Williams-művet is kívülről tudom, talán megnyugodhatok, ismerem a műfajt, kezdhetem az ismétlést. Hanem akármennyire szeretem is a könyvet, a héten fogtam, sarokba vágtam és megtapostam azért, amit a Titus kegyelme című Mozart-operáról írt.

Nem ihletett, mondja. Meg hogy Mozart a postakocsiban kezdte írni, és a recitativókat Süssmayrra bízta. Talán nem volt teljesen mindegy Mozart számára a hely, idő, pillanat, ha komponált? Hogy lehet ezt érvként fölhozni ellene? Talán az ő operáit elsősorban a recitativók miatt szoktuk hallgatni? Lehetséges, hogy valaki unottnak, kényszerűnek, rutinosnak érezze ezeket az áriákat?

A Titus azért is különleges opera, mert a stúdióban is mindig szerencsés volt, én legalábbis nem ismerem olyan felvételét, amely fölöslegesnek vagy sikertelennek mondható lenne. Ehhez képest a galád könyv galád szerzője csak két felvételt említ részletesebben, és éppen csak megemlíti azt, amit hallgatok, a Harnoncourt vezényelte változatot.

Pedig ezen énekel a teljes Titus-készlet legjobb Publiusa, Polgár László, és hogy ezt észrevegye valaki, nem kell magyarnak vagy elfogultnak lennie: gyönyörű, puha a hang, jellegzetes a hangképzés, a szóformálás, és a szerephez illő a rezignáció. Ez a lemez mellesleg a mára kissé elfeledett Lucia Popp búcsúja a pályától és a világtól. Popp igazi Titus-énekes volt, három szerepet is lemezre énekelt a műből, utoljára a legizgalmasabbat, Vitelliát. Ráadásul ő igazi, élő kapcsolat volt a régi és új operavilág között: első lemezén Klemperernek énekelte Az éj királynőjét, az utolsó operája meg a Varázsfuvolával szomszédos Titus lett, Harnoncourttal.

Persze, Harnoncourt az igazi főszereplő az előadók között. Már túl van pukkasztó korszakán, de nála a lehiggadás talán még izgalmasabb, mert kiszámíthatatlanná teszi. Modern hangszeres társulatot vezényel, de natúr rezekkel erősíti föl a zürichi operazenekart, ettől az opera folyton robbanni kész, soha nem lehet tudni, honnét jön valami váratlan reccsenés, valami effektszerű fenyegető rézbomba, miközben azért mégis nagyon harmonikus Mozart-zene szól. A hallgató ilyenkor ezt érzi Mozart legnagyobb erejének, a felszín alatti mozgásokat, az erőket, amelyek úgy egyenlítik ki egymást, hogy mégis megszülethetnek belőle ezek az áriák. A kalandor szellemnek ezzel harangoznak, vagy ha nem is harangoznak, de hegedülnek, kürtöznek, klarinétoznak: ha Mozart még mindig ennyit jelent, miért is hallgatnánk Hugh-t, az ökörhajcsárt?