Hogy Camus megérdemelné ezt a megtiszteltetést, az természetesen nem kérdés. Hogy pont Sarkozytől, az annál inkább. Sarkozy elődei mindig a "saját oldalukról" választottak: Mitterrand alatt a talán legnagyobb francia szociáldemokrata Jean Jaures, míg Chirac idején a gaulle-ista író André Malraux hamvai kerültek be a Panthéonba. Camus ma már "konszenzuális" embernek számít Franciaországban, de ő nem Victor Hugo vagy Alexandre Dumas, akiknek a politikai gondolataik is a nagy nemzeti konszenzus részei. És éppen ez okozza a problémát: nem Camus-vel, hanem jóval inkább Sarkozyvel.

Mára általánossá vált a nem is feltétlenül igaz meggyőződés, hogy ha Camus sokáig meghitt barátja, azután még meghittebb ellenfele, Sartre az autoritariánus baloldal egyik szimbóluma volt, akkor Camus a libertariánus baloldalé. Camus kétségtelen antitotalitárius gondolkodó és ember volt, de soha nem rejtette véka alá kemény kapitalizmusbírálatát, harcos imperializmusellenességét - legyen szó az amerikai vagy a szovjet imperializmusról -, az elesettek, a szenvedők melletti kiállását, az anarchistákkal, a forradalmi szindikalistákkal való rokonszenvét. Nicolas Sarkozy, a kemény kéz és szabad piac párosának szimbóluma és a "lázadó ember"? Ez tényleg kicsit erősnek tűnik nemcsak Camus mai hívei, de többek között fia számára is, aki határozottan ellenzi Sarkozy tervét.

Az egyébként korának intézményes baloldalával igen rossz viszonyt ápoló Camus-nek egyik utolsó interjújában feltették a kérdést: "Monsieur Camus, baloldalinak érzi még Ön magát?" "Igen - hangzott a válasz -, mind a mai baloldal, mind jómagam ellenére".

párizsi Panteon