A Magyar Állami Operaház egyik oszlopa, mondják róla, és hogy kidőlt. Kidőlt, állva halt meg, élő legendaként, bármikor énekelhetett volna még. Vagy legalábbis így hittük. És valahányszor énekelt, azt éreztük, hogy a pillanat különleges. Mindegy volt, mi a mű, a Bánk-Tiborc kettős, vagy csak az, hogy Árva a ház, nincs kacagás, a világ változott meg tőle, az idő lett súlyosabb, jelentősebb, egyszerre lassabb és gyorsabb. A világ operaőrültjei talán Callasszal lehettek úgy, ahogyan mi Melis Györggyel.

Kora ellenére Melis György soha nem volt öreg énekes, a hangja mindvégig tökéletes állapotban maradt, és a tökéletest nem úgy kell érteni, hogy igazából nem volt tökéletes, de azt hazudjuk magunknak is, neki is, hanem úgy, ahogy mondom. Friss, élettel tele, természetes, gazdag, minden magasság és mélység a helyén, de az ember Melist hallgatva észre sem vette a magasságokat és mélységeket, észre sem vette a nehézségeket, ő mindig csak a szerepről beszélt, a szerepből énekelt.

Másfelől Melis György soha nem volt fiatal énekes, én legalábbis soha nem láttam annak, mintha mindig és mindenki tudta volna, hogy a nemzedék, sőt több nemzedék nagy alakját látja. A nézőnek nem lehetett különvéleménye Melis Györgyről, mindannyian csak a megtiszteltetést éreztük, hogy ott vagyunk, egy időben, egy légtérben, egy színházban, mi a székben, ő a színpadon. Mindannyian a helyünkön.

Az a legfurcsább, hogy nem kell csak a szépre emlékezni, nem kell szelektálni az emlékek között, egyszerűen nem voltam olyan előadáson, amelyben, ha fellépett, ne lett volna fenomenális az alakítása. Don Alfonso, Almaviva gróf, Tiborc, Falstaff, Don Pasquale. Csak az óvatos rajongó mondja ezekre az alakításokra azt, hogy "világszínvonalú", mert hol volt a világon olyan Don Pasquale, mint amilyet Melis György mutatott nekünk az Opera színpadán? A világ nem volt operaházi színvonalú, pedig ez elég ritkán esik meg vele. Most, hogy Melis nincs, még ritkábban fog.

Mert nincs. Hiába szeretnénk lemezen újrahallgatni, tévében, DVD-n újranézni, az nem ő. Hasonlít rá, de nem látni a fintorait, nem érezni a levegőjét, lényének súlyát, vagy ahogy fájós derékkal, öreges mozdulatokkal lép föl egy-egy lépcsőn, hogy egyszerre kell röhögni és sajnálkozni. Nem hallani azokat a fantasztikus recitatívókat, amelyek az opera, mint műfaj értelmére világítanak rá: a világ énekelve beszél. Tudom, hogy minden történet vége szomorú, minden élet halállal végződik, de Melis György élete arról szólt, hogy amíg tart az élet, a mi életünk, legyen vidám. Vidám, okos, gazdag, teljesebb, élményekkel teli. Hogy legyen majd miért elszomorodnunk. Hát tegyük meg, amit most meg kell tennünk.

Melis György