- Gimnazistaszökevényként került a képzőművészeti főiskolára.

- Nagyváradról indultam neki a világnak, harmadikos diákként. A zöld határon át menekültem, halk szavú édesanyám féltő szavaival, festőművész édesapám művészi útravalójával, a vadszőlős veranda, és a festőállványos-alkotós közös kirándulások képeivel a képzeletbeli tarisznyámban. Hogy Magyarországon kellene szerencsét próbálnom, egy családi jó barát javasolta az akvarelljeim, rajzaim láttán.

- A szerencse legalább elkísérte?

- Talán meg is mosolygott. Egy rozoga nyugággyal jártam Budapestet, ott nyitottam ki, ahol ért az este. A pécsi rokonság segítségével szép lassan került ruha, papír, később apró, romos lakás, vaságy és szalmazsák. Negyvenhetet írtunk. A következő évben bejutottam az áhított főiskolára.

- Az érettségi bizonyítványt nem hiányolták a vizsgán?

- Azon tanakodtak inkább a tanárok, Hincz Gyula, Konecsni György és a többiek, hogy a mutatóba vitt tájképeket vajon tényleg én festettem-e. Kiküldtek egy lepecsételt, hivatalos rajzlappal Pomázra. Másnap felvettek, külön-engedéllyel, festőnek. A mai napig gyakran bevillannak ezeknek a boldog-nehéz éveknek a pillanatai: ahogy Rákosi Mátyásné iskolatársaként Rákosi hatvanadik születésnapján megvendégelnek minket kakaóval és életem első banánjával, ahogy negyedévesként Szentendrére kerülök egy évre műszaki rajzolónak, miután egy belügyes javaslatára, aláírom a titokzatos, az írás szerint önkéntes száműzetésről szóló papírt. De előbukkan még millió emlék, főként egykori iskolatársammal, későbbi legjobb barátommal, Kondor Bélával átélt élmények. Kondor esküvője a közös albérletben, saját építésű terepasztalon kisvasutazás vele és Pilinszkyvel. Vagy, mondjuk, az életre szóló kaland, amikor a Szépművészeti Múzeum raktárában magunkhoz öleltük a Dürer- és Rembrandt-rézkarcokat.

- Lázadás helyett a régi mesterek?

- Sosem gondoltam, hogy az igazán nagyok, Breughel, Bosch, Dürer, Rembrandt, Van Eyck valaha porossá, korszerűtlenné válnának. Ma attól kortárs valaki, ha a kiállítóteret teledobálja pucér figurákkal, ha mindent a felismerhetetlenségig torzít, és trágárul kapálózik. Én nem akartam leszokni a szépről, a máig makacsul hiszek a művészet gyönyörködtető erejében. Nálam látszólag megállt az idő, az embert embernek, a virágot virágnak, a kutyát kutyának karcolom a rézlapra. Elő is fordult, hogy emiatt korszerűtlennek bélyegeztek a műértő teóriagyárosok.

- És a rendszer mit szólt?

- Nem talált rajtam fogást. Én csak készítettem a rézkarcokat sorra, a csipkeverők türelmével és állhatatosságával. Eleinte talán próbáltak megnyerni maguknak, aminek többek között azt köszönhetem, hogy kilenc év után újra láthattam a szüleimet. Beválasztottak egy bulgáriai művészdelegációba. Édesanyámék Nagyváradon felszálltak a vonatra. Bukarestig beszélgettünk.

- Sokkal messzebbre is elengedték. 1966-ban Tokióba, aztán sűrű egymásutánban következett Trieszt, Helsinki, Krakkó, Stockholm, Bergen, Brüsszel, Új-Delhi, London, Róma...

- Róma az egyik legkedvesebb emlék. A Római Magyar Akadémia nyomatot készíttetett a rézkarcaimról, de szűkös anyagi helyzetükben, fizetségként néhány hetes római vakációt ajánlott az igazgató, akadémiai szállással. Nem kellett kétszer mondani. Aztán kint bevittem egy kis mappányi rézkarcot az egyik legrangosabb galériába, ahol de Chirico és Amerigo Tot munkáit árulták. Került nagyító is, nagy volt a siker. Azonnal megvették az egész szállítmányt. A következő évben önálló kiállítást rendeztek nekem.

- Mától pedig a születésnapja apropóján köszönti önálló tárlattal a Természettudományi Múzeum: ásványgyűjteményének különlegességeit nyolcvan rézkarccal együtt láthatja a közönség.

- A természet teremtvényeivel lehetetlenség rivalizálni. Legalább egy tárlat erejéig most egy alkotóközösségbe tartozunk.

- A kiállítótermek ünnepi pillanatain kívül is rengeteg otthont varázsoltak napfényessé színes nyomatai. Az ember szívesen bogarászik óraszám a miniatűr, cirkalmasan finom lényeivel, szivárványszín bohócokkal, huncut manókkal, apró felnőttekkel benépesített tájain. Fantáziavilága menedék?

- Illúzióból szőtt menedék. Meg talán egy kis segítség a szemlélőnek, hogy észrevehesse a szaladó, szürkeségbe csomagolt világunk felett úszó színes felhőket.