A vadonatúj, arany- és zöld színű épület már a vasútállomástól a látogató szemébe szökik, de még izgalmasabb, ahogy a ritka brit villamosvonalak egyike a galéria mellett elhaladva felkapaszkodik a nottinghami dombra. A magaslat az egyik oka annak, hogy a kulturális intézmények tervezésében már korábban is maradandót alkotó (például éppen a walsalli New Art Galleryt jegyző) Caruso St. John építészeti iroda alaposan túllépte a költségvetést. Mint Adam Caruso a sajtóbemutatóra meghívott újságíróknak elmondta, a 20 millió fontos számláért a szűk, sziklás telek, a komoly szintkülönbség, a telek alatt vészes közelségben húzódó viktoriánus vízvezeték, a csodálatos módon megmaradt középkori városrészbe való beilleszkedés igénye éppúgy felelős, mint a magas színvonalú kivitelezés. Korábban egy park volt itt, és a talajrendezés során mérhetetlen mennyiségű veszélyes hulladék került elő. Szerencsére az Arts Council és a nottinghami önkormányzat bőkezű mecénásnak bizonyult, és jól jött a szerencsejáték-alap támogatása is.

Az utca szintjéről egyemeletesnek tűnő, ténylegesen négyszintes épület meghatározó anyaga a beton, és többnyire előre legyártott darabokból rakták össze. A hullámos, orgonasípokra emlékeztető elemek mégis kecsesnek látszanak, vonzerejüket pedig az az 1847-ből származó csipkeminta adja, amelyet az egykori Lace Market, a csipkepiac közelében egy időkapszulában találtak meg, és vittek rá a felületre. Az időszakos kiállítások négy, különböző alapterületű, magasságú és alakú, fehérre festett teremben foglalnak helyet, de az előadóteremben videoművészeti alkotások is bemutathatók lesznek.

Nem lehet eléggé dicsérni a viszonylag későn kinevezett, így a tervezési szakaszból kimaradt igazgató, Alex Farquharson zseniális ötletét, hogy biztosra menve egy David Hockney-kiállítással avatta fel a Contemporaryt. Figyelembe véve, hogy Nottingham rangos egyetemi város, és viszonylag jómódú, érdeklődő vonzáskörzettel rendelkezik, nem tűnik irreálisnak a megcélzott, évi várhatóan 200 ezer látogató. A tervek szerint a kiállítások mindig ingyenesek lesznek, hogy meghódítsák a közönséget a modern művészet számára. A Hockney-show a legkedveltebb brit festőnek tartott, most 72 éves mester 1960 és 1968 között keletkezett angliai és kaliforniai munkáiból válogat. Ez volt pályafutásának első nagy korszaka, amely utólag is eredetinek és bátornak számít.

Számos kép utal arra, hogy David Hockney hamar felismerte homoszexualitását: az egyik első, a Mi két fiú együtt, összekapaszkodva című képen a két alakot nemcsak egy kar, hanem csipeszek is összekötik. A festményeket kísérő magyarázatok egyikéből kiderül, a művész mennyire vonzódott a néhány évvel fiatalabb Cliff Richardhoz, akinek nemi élete mindmáig a szórakoztatóipar egyik legféltebben őrzött titka. Erre utal a Két fiú egész éjszaka a sziklába (Cliff) kapaszkodik című festmény is. Hockney nagy visszhangot kapott nemi érdeklődése egyébként hozzájárult ahhoz, hogy a többségi véleménnyel dacolva 1967-ben legalizálták az azonos neműek közötti, konszenzuson alapuló szexet.

Az anyag többsége a Tate és a British Council gyűjteményéből származik, illetve külföldi gyűjteményekből érkezett. A nagy műgonddal megvilágított, együtt legalább negyven éve nem szerepelt képek egyrészt kifejezetten látványosak és szórakoztatóak, másrészt érzékeltetik, hogyan vágott bele az absztrakt művészettől érkezett Hockney a figuratív festészetbe. A tárlat különösen aktuális most, amikor az Amerikából Yorkshire-ba visszatért Hockney növekvő hatást gyakorol a nála sokkal fiatalabb nemzedékre.