Nemes szenvedély, humanista pátosz és rendkívül alapos kidolgozás jellemzi elsősorban Funtek Frigyes győri rendezését. Ez sok mindent feledhetővé, megbocsáthatóvá tesz. Mert van mit. Legyünk hát túl előbb ezeken.

Ionesco múlt század ötvenes éveinek végéről való darabja két, korunkban egyre veszélyesebb csapdát rejt az előadására vállalkozók számára. Születése idején a darab elég nyilvánvalóan vonatkoztatható volt a fasizálódásra, illetve mindenféle totalitárius rendszer elembertelenítő veszedelmeire. Kézenfekvő volt a politikai olvasat. Ma már ez nem volna ilyen egyszerű, legalábbis ízléstelen pártpropaganda nélkül. Ám a másik véglet, a kétségtelenül allegorikus történet teljes depolitizálása a rinoceritisz, az elállatiasodás társadalmi, kulturális, morális jellegének meghatározatlanságával fenyeget, azzal, hogy a veszély a felismerhetetlenségig elmosódik, egészen elvont, általános fenyegetettségként jelenik meg. Éppen csak a magunk, a mi korunk tükrét nem láthatjuk benne.

A Kisfaludy Teremben ez utóbbi történik. Csík György díszlete semleges, cirkuszi aréna, de a cirkusz játékossága, otthonossága nélkül. Praktikusan mozgatható, változtatható, mégis nehézkes, ridegen súlyos szegély övezi a porondot, ahol kevés jellegtelen bútorszerűség idézi a vasárnap reggeli szatócsüzletet, majd a hétfő reggeli hivatalt. Ebbe a közelebbről meghatározatlan kispolgári közegbe hatol be előbb a rinocéroszok híre, majd elmosódott, vetített látványa. Szünet után a veszélyes ragadozók produkcióinál szokásos rácsozat veszi körül a porondot, itt változik át orrszarvúvá Jean, és itt marad magára emberségével a világ mindenféle bajai ellen alkoholizmusba menekülő Bérenger. A díszlet nagy baja, hogy mindezt előre elbeszéli, lelövi a drámai csattanót.

Mindezért átgondolt részletekkel és nagy tragikus erővel kárpótol az előadás. Az első részben a rendkívüli helyzetek groteszk humora finoman érvényesül, de ennél fontosabbnak mutatkozik az elrinocéroszosodás fenyegető veszélyessége. Kitűnő a Logikatanár (Poso-
nyi T. László) és az Öreg úr (Szilágyi István) kettőse az első jelenetben, ügyesek, csak olykor zavarók az egymást keresztező, egymásra montírozott dialógusok. A második képben a fontoskodó, előbb kétkedő, majd a mindent értésével fenyegetőző Botard-t a benne rejlő vadállatot sejtetőn adja Rázga Miklós, Koppány Zoltán meg hatalmasan szétterülő testét egészen finom humorral használja az irodát irányító Papillon (Pillangó) úr szerepében. Sárközi József valószerűtlen fizikai teljesítménnyel ábrázolja a mindig kifogástalanul megjelenő, hódító külsejű Jean rinocérosszá változását. Lenyűgöző színészi teljesítmény, bár némi játékos irónia hiányzik belőle. Ez azonban a tragikus rendezői darabértelmezés ára. Az emberiesség és az elállatiasodás sorsdöntő küzdelmeként, végső harcaként kell látnunk a jelenetet.

Valóságos színpadi csoda, hogy ezután is marad még tétje az utolsó perceknek. Ungvári István pontos, átgondolt játékával azonban az előadás kezdetétől erkölcsi tőkét halmoz föl Bérenger különös jellemében. Részegessége, hanyagsága, züllöttsége, koszlottsága, riadtsága, szóval mindaz, amiben gyengébb, sérülékenyebb, szó szerint alávalóbb a többieknél, egyúttal másságot, kivételességet is jelent. Ez vonzza szerelmét, Daisyt, ez alapozza meg kettejük múlékony elzárkózási idilljének ígéretét, amelyet Agócs Judittal gyönyörűen élnek át, s végül ez teszi lehetetlenné a magára maradó Bérenger csatlakozását a csordához. Az akarat, az elszántság kevés lenne az emberi mivolt megőrzéséhez. Ő egyszerűen képtelen megváltozni, kivetkőzni emberi mivoltából.

A többi szereplő körbeveszi ketrecét, és bamba közönnyel bámul rá, miközben az állatcsörtetésbe - ha jól hallottam - a Casta diva kezdetű Bellini-ária foszlányai vegyülnek. Hatásosan sejtelmes, mégis tiszta zárás. Szemérmes tisztelgés a félénk kisember előtt.