Öt szerző szereplőt keres

Ül az ember a Magyar Staféta című előadáson, és őszinte sajnálattal gondol Keszég Lászlóra. Elvileg ugyanis ő állította színpadra az öt kortárs magyar író jegyezte drámát, a felváltva írt jelenetsorokat. Csakhogy az már huszonöt perc után kiderült: az egymáshoz illesztett, amúgy érdekes részek csak nem akarnak kiadni egy egészet.

Nem egy újabb magyar dráma született a boncasztalon, hanem egy, papíron meglehet izgalmasnak tűnő szövegfolyam. Ami amúgy megrendezhetetlen.

A Litera című irodalmi portál hetedik születésnapját ünnepeltük különben, ami mindig irodalmi esemény is egyben, hiszen a szerkesztők ügyelnek arra, hogy ne csak a kiszolgálói legyenek a literatúrának, hanem teremtői is. Tavaly a reneszánsz év jegyében Mátyás királyról szóló antológiát tettek le az asztalra, idén pedig a drámaírókat hívták táncba: írnának-e egymás szereplőit felhasználva egy kortárs színművet.

A felkérést Erdős Virág, Garaczi László, Tasnádi István, Háy János és - a Kárpáti Péter betegsége miatt beugró - Forgách András vállalta el. Ők alkották meg külön-külön Lacit, a gyermek-édesanyját nevelő feminin angoltanárt, Hunger Natáliát, a hetvenéves, nőkhöz vonzódó, szociofób anyakönyvvezetőt, Erikát, a babaarcú démont, aki álmá-
ban rendre megöl valakit, a szexis, mindenki másnál tehetségesebb színészjelöltet, Krisztát és az összeroppanás szélén álló, elhagyott Szilviát, akinek a neve különben Magyarország.

Annyit már tudtunk az előadás előtt, hogy a könyvfesztiválon a diákzsűri Tasnádi jelenetsorát találta a legjobbnak (ezért is vehette át az idei Litera-díjat), ám magából az összefésült darabból eddig csak ízelítőt kaphattunk. Hangjátéknak kimetszett részleteket vagy épp azt, ami olvasószínházként is bemutatkozott a POSZT-on; a mindent eldöntő premiert azonban péntek este tartották a Trafóban.

Kőrösi Zoltán, a Litera főszerkesztője a premier előtt egy Ottlik-idézettel köszöntötte a csapatot, hiszen már önmagában az is csoda, hogy egy irodalmi portál ennyi ideje él és működik. Az együtt dolgozás öröme azonban nem feledtette a jobbára most is olvasószínházként megjelenő darab egyenetlenségét. De érthető is a minimális díszlet és mozgás és a mikrofonerdővel palástolt tehetetlenség: a darab hol villamoson, hol valódi erdőben, hol játszótéren, hol egy osztályteremben játszódik. A minden ízében kortárs darabként induló Magyar Staféta egy hóember megjelenésével rugaszkodott el végképp a szilárd talajról: egy idő után többet törődtek önmagukkal és egymással a szerzők, mint szereplőikkel.

Így lett a darabból egy kiszólogatós, egymással felelgetős, felfokozott zűrzavar, melyben a színészek (Rezes Judit, Pereszlényi Erika, Lázár Kati, Láng Annamária és Lázár Simon) kétségbeesetten keresik a biztos pontokat. S bizony menet közben arra is keserűen döbben rá a néző, hogy az angoltanár és -tanfolyam nem is olyan kiváló ötlet, mint elsőre tűnt, ugyanis egy szerző sem hagyhatta ki, hogy egy kicsit megmozgassa angoltudását, így egy idő után a Magyar Staféta angol-magyar szótárnak tűnt inkább.

Ám mégsem volt megható pillanattól mentes a születésnapi est. Amikor a darab végén Nagy Gabriella szerkesztő színpadra szólította a szerzőket, s ők kicsit félszegen, de mégis büszkén az elképzelt, majd testet öltött karakterük mellé állhattak, akkor valahogy minden a helyére került. Mert igen, lehet néha bonyolult és komisz az irodalom, eltolhatja és kétségbe ejtheti olvasóját, de még a legrosszabb pillanataiban is erről szól: az egymásra találásról. A papír, a klaviatúra és a színpad különös együttállásáról. Ami katasztrófa idején is éppoly emlékezetes, mint egy napsütötte délutánon.

Minimális díszlet, mikrofonerdővel palástolt tehetetlenség
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.