Mindent elveszíthetünk egy pillanat alatt
- Valahol azt olvastam, hogy Görgey Artúr legendás életkorát, a 99. életévet célozta meg.
- Hát vannak ilyen terveim. De inkább most mással törődöm. Tudja, az ilyen kerek évforduló azon kívül, hogy boszszant, semmit nem jelent.
- Milyen tervei vannak?
- Vár egy félbemaradt Görgey Artúr-drámám és két regény. Én meghallgattam Thomas Mann tanácsát, miszerint minden nap le kell ülni az asztalhoz, és írni legalább egy oldalt, még akkor is, ha az később a szemétkosárban végzi. Ezt igyekeztem betartani, még akkor is, amikor az élet akadályozott ebben kitelepítéssel, a Rákosi Mátyás-féle munkaszolgálattal.
- Szinte nincs is olyan műfaj, amelyben ne alkotott volna.
- Egész életemben arra törekedtem, hogy sok műfajú író legyek. Annak neveltem magam. Lírával kezdtem, publicisztikával folytattam. Ez utóbbi nemcsak azért volt jó, mert elmondhattam a véleményem a világról, de kiadhattam a pillanatnyi mérgemet is. Így az aktuális bosszankodásaim nem a drámákba, versekbe tolakodtak be, nem ott képeztek idegen anyagot. Ráadásul egyik műfaj tanított meg a másikra: a tárca a novellára, a műfordítás a drámára, és így tovább. Így elértem, hogy mindent, amit meg akarok írni, az a saját műfajában szülessen meg.
- Többször nyilatkozta, hogy a színház az otthona.
Egyetemista koromban a régi, felrobbantott Nemzetiben statisztáltam, Bajor Gizi, Tőkés Anna, Somlai Artúr és hasonló óriások mellett. A színpadról tanultam meg, hogy mennyire fontos a drámában a szituáció. Mert hiába a szép, kerek mondatok, ha nincs egy forró, drámai alaphelyzet, a színész meghal. Igazából ott született meg bennem a drámaíró, a színházi ember.
- Harmincöt évig volt a régi Magyar Nemzet munkatársa, közel négy évig a Magyar Televízió művészeti vezetője, és miniszter is volt. Nem hiányzik a pezsgés, a közélet?
- Enyhén szólva, nagyon nem hiányzik. Efféle posztot vállalni írói szempontból életveszély: tévés éveim alatt egyetlen sort sem írtam. A királyi tévé fénykorának utolsó évei voltak ezek, közeledett a kereskedelmi televíziók indulása. Igyekeztem olyan kulturális arculatot kialakítani, ami vonzó lehet majd a kereskedelmi tévékkel szemben, hiszen ők kultúrával nem is nagyon akartak foglalkozni. Ez lett volna a közszolgálatiság igazi értelme. A távozásom után minden hamar széthullott. Ma megint ott tartunk, hogy nagy szükség volna egy kulturális televízióra.
- Teljesen visszavonult?
- Elismerem az író jogát az elefántcsonttoronyhoz, de én nem vagyok híve a félrehúzódásnak. A politika az ország jövője, nem tehetem meg, hogy ne érdekeljen. Más kérdés, hogy a politikai kultúra mai képe több mint elszomorító. Főként nekem, aki 1989-90-et, Budapest és az akkor még főváros Bonn között pendlizve élhettem meg: itt a rendszerváltás eufóriáját, ott az egyesülés mámorát. Kár, hogy ez a felhajtóerő nem vezette el Kelet-Európát a politikai kultúra megteremtéséhez. Pedig nem túl bonyolult az angol gyep. Az a titka, hogy mindössze háromszáz évig kell öntözni. A mi gyepünk viszont csak nem akar megszületni. Pubertáskori demokráciában élünk.
- Amelyben az írók is csak statiszták...
- A kommunista diktatúra támogatta a kultúrát, hiszen ez a politikai szalonképesség névjegye volt a világ felé. A magyar írók java része ki tudta használni ezt a kulturális sznobizmust: megtanult úgy írni, hogy elmondhassa a véleményét a világról. A rendszerváltozás után már nem kellett a szabadságért írni és harcolni. Most viszont eljött az a pillanat, amikor megint küzdeni kell. A történelem feltámadó csontvázai ellen. Tudja, én elég sok mindent átéltem, de azt elképzelni sem tudtam, hogy a náci gondolkodás feltámadhat. A mai író napi feladata, hogy ezt a gondolkodást ne hagyja eluralkodni, miközben persze építheti az életművét.
- Melyik a fontosabb?
- Ezt mindenki maga dönti el. De ez most élet-halál harc. Ezt nem szabad elfelejteni. Európai létünk múlhat ezen. A jogosultságunk, hogy Európa része legyünk. Szalonképtelenné válunk a világ előtt. És akkor hiába az életmű, hiába az ország hitele: mindent elveszítünk egy pillanat alatt.
