Jens Sethzman furmányos díszlete tökéletes szimbóluma a lélektani zöngékkel fűszerezett lételméleti kvintettnek. A hófehér, vakító tér fölött a baljós Szaturnusz jókora, fémmel bélelt bolygógyűrűje, a színpad bal sarkában egy színváltoztató házikó modellje. A fekete-szürke egyenruhát (zipzáras dzseki, nadrág, atlétatrikó) viselő táncosok mintha otthonuktól távol, egy földöntúli kiképzőbázison tüsténkednének; a hangulat kimondottan feszült, sőt militáris.

Ezt erősíti a nemek aránya is: négy hím közé keveredett egy nő. Pontosabban, domina. A langaléta, tekintélykövetelő, keménykötésű Annika Hyvärinen ábrázatát akárha komputerrel animálták volna; a videojátékok fagyos tekintetű heroináit idézi. A Száll a kakukk fészkére Ratched főnővérébe ojtott, botoxolt Lara Croft nem csupán fölveszi a kesztyűt a nála legalább fél fejjel alacsonyabb, társaságában mogyorónyira töpörödő férfiakkal, de azt a benyomást kelti, ha úgy adódik kedve, mindőjüket kipenderíti a szabad világűrbe. Talán ezért, hogy az egyébként megnyerő, helyes, néha félszeg fiúk egymást emelgetik, veszik a hátukra, majd vonszolják egy darabon. Olykor törtető kosként fejjel mennek a másiknak, és ha már igen elkámpicsorodtak, a házacskát ölelgetik.

A kivetettség, elidegenedés érzése jut érvényre Keith Fullerton Whitman zenei kollázsában, melyben a halk, andalító-lágy dallamokkal, szentimentális női énekkel keveredik a gépi zaj-zörej. Mindez harmonikus egységet képez az ügyes, igényesen kidolgozott mozgáskompozícióval – amelyben bár ingerszegény epizód Hyvärinen szólónak álcázott toporgása egy fénykörben, A minőségi mű elsősorban az intelligenciája miatt megnyerő –ám éppen ez a fonákja is. Olyan személytelenre formált, technicista, feudális világot ábrázol, amelyből még nem tűnt el teljesen, de már csupán nyomaiban fedezhető föl valami emberi. Ezt a köztes – pusztulás, robbanás előtti – állapotot ragadja meg az opus, néhol nagyszerűen.

A férfiak – kivált a két pompás, maszkulin izraeli táncos, Asher Lev és Eldad Ben Sasson – tempó- és dinamikai váltásai csodálatosak. Egyik pillanatban erőelemeket mutatnak be, kicsattannak a duzzadó vitalitástól, majd váratlanul már-már feminin kifinomultságukkal nyűgöznek le. Ami kétségtelen: a férfiak testesítik meg a stílust, az érzelmek és az intimitás iránti fogékonyságotvágyat, a klasszikus szépséget, a gyengédséget, a rejtélyességet. Ujjongva észleltem, hogy a hónaljukat nem szőrtelenítik. Míg a hímuniverzumba betagozódott, katonás Hyvärinenből kiveszett minden, ami a (hagyományos) női princípium lényegi sajátja. A merengő Andersson ezt a társadalmi jelenséget (a nemi szerepek fölborulása) fogalmazza meg. Ugyanakkor inkább gondolkozik, semmint érez, és/vagy hagyatkozik az ösztöneire. Holott a zárójelenet, azaz, a kékre világított térben, lírai zenére komponált, megejtő rhapsody in blue-férfiszóló arról tanúskodik, képességet mutat a direkt(ebb) hatáskeltésre is.

A hetvenperces alkotás azt az állapotot ragadja meg, amikor valaminek meg kellene történnie – mégsem következik be. Nézői szempontból ez a közönség elleni izgatás. Nyomorúságos tanulság: egy táncalkotónál amilyen ritka, olyan vakmerően kockázatos, ha az esze vezérli.

A néha félszeg fiúk egymást emelgetik