Az oktatás svájci bicskája
– Volt egy fiú, akit Paddynek hívtak.
– Igazából?
– Igazából! Rutinos mesehallgatók ülnek Zalka Csenge Virág körül a Rákoskerti Művelődési Házban kedd este: nem először járnak az Óperenciás Meseklubban, tudják, kérdezni is lehet, ha netán kétségeik támadnának a történet hitelességét illetően. Mint ahogy Csenge is kérdezgeti őket, ötleteket vár például arra vonatkozóan, vajon hogyan viccelte meg a pajkos Robin a falubelieket, miután a tündérek varázserővel ruházták fel. A gyerekek abban is lelkesen segítenek, hogy demonstrálják, milyen állatokká, növényekké változott a főhős, hogy gyakorolja varázstudományát. Ezen az estén a kelta mesék voltak soron, egy hónap múlva pedig japán történetekkel ismerteti meg a kicsiket.
– Gyerekkorom óta meséltem, imádtam elmondani azokat a kelta, görög regéket, amelyeket olvastam. Gyerektáborokban dolgoztam, ott is mesékkel kötöttem le a gyerekeket, de sokáig nem tudtam, hogy létezik olyan foglalkozás, hogy mesemondó – mondja a kezdetekről Zalka Csenge. Úgy három éve hallott erről a „foglalkozásról”, és eldöntötte: ez való neki. Hamarosan meg is kapta első hivatalos felkérését: a Szépművészeti Múzeum inka kiállításához kapcsolódó mesedélutánokra kérték fel.
Ekkor nekilátott kutatni, bár korábbi gyűjtéseiből ismert inka történeteket. Egy, a mesemondóknak létrehozott levelezőlista révén ismert egy perui mesemondót, aki rövid idő alatt rengeteg inka, perui történetet küldött neki. Így aztán hamarosan megvolt az, a nagyjából ötórányi történet, amelyekből mindig a helyszínen állította össze az egyórás „műsort”. Merthogy a mesélő sohasem kiszámított programmal érkezik, mindig több mese van a tarsolyában a kelleténél, és mindig az adott közönség kora, érdeklődése, pillanatnyi hangulata alapján választja ki a megfelelő darabokat. Hiszen a történetek ismerete csak az alap: akkor lesz valaki jó mesélő, ha minden helyzetben megállja a helyét.
– Itt is vannak szakmai fortélyok, amelyeket meg kell tanulni. Például azt, hogyan köss le kétszáz hatévest majd’ egy órán keresztül. A múzeumok mellett iskolákba is egyre gyakrabban hívják. Az angolul előadott mesék meghallgatásával a szövegértést gyakorolják a gyerekek; irodalomórán például Petőfi életéről szóló legendák vannak terítéken, a diákok történelmi ismereteit többek között Artúr király kalandjaival színesíti, az egyik iskola fizikanapján pedig tűzzel kapcsolatos történeteket adott elő.
Külföldön akár a biológiaórát is színesítik állatmesékkel, a földrajz tanítását csillagképekhez kötődő történetekkel teszik érdekessé. Emiatt a sokszínűség miatt járja mesemondó körökben az az Ulf Ärnströmtől származó mondás, amely szerint a mesemondás az oktatás svájci bicskája – vagyis minden esetben alkalmazható.
Kutatások szerint nemcsak a gyerekek szókincsét, kifejezőkészségét fejleszti, de például a csapatmunkára való képességet is. És ami a legfontosabb, a gyerekek élvezik is: megesett már, hogy tinédzserek szaladtak utána óra végén, hogy megkérjék: ugyan maradjon már ott tanítás után, és mesélje el azokat a történeteket, amelyekre az órán nem jutott idő.
De egyelőre kevés iskolában tartanak mesés órákat, pedig itthon is van néhány tucat mesemondó, aki szívesen vállalna ilyen munkát is. Mesemondófesztivált sem igen rendeznek az országban, bár nyugaton, a tengerentúlon régóta divatosak – olyannyira, hogy az Egyesült Államokban például van olyan történet, A halál és a vöröshajú lány például, amely visszament a szájhagyományba – ma már sokan nem is tudják, hogy ez nem népmese, hanem valaki az ötvenes években vetette papírra.
Egy-egy ilyen külföldi fesztivál, konferencia alatt Zalka Csenge sokat tanul a többi népről, mesemondóikról. A Távol-Keleten, Kínában például a magyar szokásokkal ellentétben a mesemondók szóról szóra tanulják meg a történeteket, és csak így adhatják tovább. Ismer egy 90 éves skót mesemondót, aki hároméves korában tanulta az első mesét szintén mesemondó nagyapjától – arrafelé vannak mesemondó-dinasztiák.
Az indiánok történeteit, néhány kivételtől eltekintve, idegenek nem mesélhetik tovább, mert azok szent szövegek. A nem kevés leleménnyel angolra fordított magyar meséket kedvelik külföldön: egzotikus csemegének számítanak, talán azért is, mert a külföldiek számára ismeretlen lényekkel, motívumokkal vannak tele. Az Egyesült Államokban például ismeretlen a többfejű sárkány (Süsü történetét ezért egyszerűen nem értenék), nem tudják, mi az a kacsalábon forgó palota, és az is elképzelhetetlen számukra, hogy valaki az ördöggel cimborál. Épp ezért Zalka Csenge ezeken a külföldi eseményeken mindig a magyar meséket népszerűsíti.
