Az ember ritkán szokott indiai filmzeneszerzőkről képzelegni, mégis: IlaiyaRaaját épp ilyennek képzeltük el. Csillogó tekintet, barátságos vonások, obligát szemüveg. Az elegáns, letisztult hotelszobában barátságosan fogadja, hellyel kínálja a Népszabadság munkatársait, ő maga pedig majdnem eltűnik az óriási fotelban. A beszélgetés alatt végig ott bujkál a mosoly a szája szegletében, még akkor is, mikor egykori tanítványa, a Gettómilliomos zenéjét szerző A. R. Rahman hollywoodi sikere, illetve egyáltalán: Rahman személye felől kérdezzük. Mosolyogva és teljesen korrekten hárítja el a választ, mondván: mindenki azt csinál, amit szeretne, és hát egyébként sem volna elegáns, ha egy pályatársról nyilatkozna. És különben is, a magyar újságíró vajon nyilatkozna-e más magyar újságírókról? - kérdezi, és látszik, hogy biztos a nemleges válaszban.

Számunkra meg éppen az látszik ebből, hogy IlaiyaRaaja nem ismeri a magyar, kissé kitágítva: az európai sajtóviszonyokat. Ami amúgy direkt szerencse.

Az indiai filmgyártás legtermékenyebb zeneszerzője azért járt Budapesten, hogy a Kovács László vezényelte Miskolci Szimfonikus Zenekarral júliusban rögzített legújabb filmzene keverési munkálatait végezze a Magyar Rádió stúdióiban, Rédly Dénes hangmérnök segédletével. De miért éppen egy magyar szimfonikus zenekart választott segítségül? Hiszen a két ország elég távol van egymástól...

- India és Magyarország nagyon is közel van egymáshoz, a nemzeti trikolórok is csak egyetlen árnyalatban különböznek - válaszolja nevetve, aztán komolyra fordítja a szót: úgy véli, a hazai muzsikusok akármikor felveszik a versenyt más országok művészeivel. Az ő hazájában pedig egyszerűen nincsenek szimfonikusok. Chennaiban, ahol él, zenélnek ugyan remek vonósok, fúvósok, szimfonikus zenekarba viszont nem szerveződnek: ott nincs igazán tradíciója az ilyen együtteseknek.

Az ezredforduló tájékán ismerkedett meg László Attila dzsesszgitáros-zeneszerzővel, mikor Budapesten járt. Olyannyira megtetszettek neki László kompozíciói, hogy közös munkára kérte fel. Idén augusztusban pedig Lattman Béla basszista és Nagy János zongoraművész társaságában Chennaiba látogatott, hogy a mester 882. filmzenéjének felvételén játsszon.

A zenei professzió felé véletlenek sorozata terelte IlaiyaRaaját, hogy aztán később megfogalmazódjon a cél: egyszer még "music director" lesz. Mikor a filmzenekészítés területére lépett, a komponálásnak csupán funkcionális szerepe volt az indiai mozgóképiparban, lényegesen kevesebb volt a spirituális tartalom, s a változatosság is hagyott némi kívánnivalót maga után. Ez talán a filmzenéket alkotók munkamódszerére, sőt a zenészek egymáshoz való viszonyára is visszavezethető. Raaja talált valami számára igen fontosat a nyugati zenében is, gitározni, zongorázni, hegedülni kezdett, s ő volt az első, aki nyugati instrumentumokat, sőt addig ismeretlen műfajokat használt filmzenekészítéskor. Általa nyert létjogosultságot az indiai vásznon a pop, a dzsessz, a rock and roll, a bossa nova, a flamenco, hogy csak pár példát említsünk. S egy nem kis fegyvertény: ő az első ázsiai művész, aki szimfóniát írt a Londoni Filharmonikusoknak.

Raaja azt mondja, a kezdetekkor, ha a munka során valami nem úgy alakult, ahogy ő szerette volna, türelmetlen volt a zenészeivel. Aztán ahogy egyre inkább kezdett beköltözni az általa komponált hangrendszerekbe a spiritualitás, ez fokozatosan elmaradt. Megváltozott a hozzáállása, a magatartása.

Mikor az alkotási metódust firtatjuk, gondolván, hogy egy ekkora életmű (több mint 5000 filmdal és majdnem 900 komplett filmzene fűződik a nevéhez) esetén talán van, lehet valamiféle bevált zeneszerzési módszer, úgy felel: a zeneírás nála nem szándék vagy törekvés kérdése. Nem is szükséges, hogy az legyen.

A zene mentálisan, a lélekben születik, az ember nem gondolkodik rajta túl sokat. IlaiyaRaaja plasztikus hasonlattal él: mikor az ember átkel az úttesten, nem az egyes lépésekre koncentrál, hanem a célra, vagyis hogy az egyik oldalról átjusson a másikra. Nincs két egyforma átkelés.