A Beszélő fejek II. címmel a Thália Új Stúdiójában most bemutatott három darabot Bálint András erős rendezői kompozícióba fogta össze, talán ott is hasonlóságot, párhuzamot sejtetve, ahol az egyébként nem is lenne olyan nagyon nyilvánvaló. A történetek között biztosan nehéz volna különösebb kapcsolatot konstruálni. A súlyuk sem azonos. Eltekintve persze attól, hogy az elbeszélője számára mindegyik egyként életbevágó. Ám mégis más a néző számára, ha sorozatgyilkosság, ha szenilis aggok házassági kalandja, vagy ha éppen egy pedikűrös hátfájása mozgatja az eseményeket.

Ám ez csak a látszat. Alan Bennettnek ezekben a történeteiben - nem mind ilyen - valamilyen titok lappang. Nem annyira tárgyi, mint inkább lelki, viselkedésbeli rejtély. Az első két darabban legalábbis nyilvánvaló, hogy van valami meg nem fejthető, legfeljebb csak sejthető súlyos tény vagy érzés, vagy jellemvonás, ami miatt bizonyára semmi sincs úgy, ahogyan gondoljuk. Az elbeszélés mintegy becserkészi a titkot, poént, csattanós fordulatot ígérve, de a végső csattanó mégis a poén elmaradása. Az, hogy nem tudhatjuk meg, a rendmániás asszony miért nem leplezi le látszólag gyűlölt férjében a sorozatgyilkost, mint ahogy az sem derül ki, valójában ki a betegebb, az elbeszélő férfi vagy bolondos vén anyukája. Kováts Adél és Szervét Tibor gyönyörűen sejtetik és őrzik a titkot, minél többet mondanak, jeleznek, annál többet rejteget minden szavuk, minden gesztusuk. Kováts Adél Marjorie-ja a folytonos tisztogatásba beletompult asszony érzéketlen buzgalmával, egyre erősebb koncentrációval próbálja a szokott rendbe besorolni az egyre furcsább eseményeket. Szervét Tibor Grahamként egyszerre labilis és túlzottan is normális lélek. Remekül jellemzi anyját és annak régmúltból fölmerült udvarlóját, egy pszichoterápiás csoport vezetőjét és több tagját, csak magát nem adja ki. Nem érzem szerencsésnek viszont, hogy éppen a harmadik eset, a Fölfedezi a lábát... című befejező darab gyengébb. Titka súlytalanabb, humora laposabb. És igazi poénja is van. Nem túl erős. Moór Marianna megbízható ízléssel kétértelműsködik és titokzatoskodik, és mintegy mellesleg rajzolja meg egy józan értelmű, középkorú nő portréját.

Az előadás elején a három szereplő egy-egy, a figuráját jellemző tárggyal érkezik, majd stafétaként adják át egymásnak a terepet. A rendező tudatja, hogy tudja, mekkora súllyal dolgozik. Az egyes monológok végén aranyfényű elsötétedés csillogtatja meg a megfejtetlenül maradt titkot. Ez az utolsó jelenetet is megsegíti. Arra is rávetül azok ragyogása.