Nincs minek örülni egy olyan világban, ahol Auschwitz megtörténhetett. Nincs minek örülni egy olyan létezésben, ahol a holokausztban - Kertész Imre szavaival - magát "az emberi állapotot" vagyunk kénytelenek felismerni, "a nagy kaland végállomását, ahová kétezer éves etikai és morális kultúrája után az európai ember eljutott". Nincs minek örülni abban a történelmi és metafizikai időben, amelyben "Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna".

Mint ahogy nincs minek örülni egy olyan világban, ahol a Sorstalanság című regény egyáltalán lehetségessé vált és megíródhatott. A történelmi újkor - Európa - szépirodalma enyhültebb és figyelmetlenebb pillanataiban szívesen gondolja magáról, hogy voltaképpen a létezés emelkedett és áhítatos - vagy éppen ellenkezőleg: dévaj és tiszteletlen - ünneplése. Kertész regénye, Kertész Imre egész munkássága ennek az enyhületnek, ennek a figyelmetlenségnek szelíden szigorú elfojtásából meríti a maga éltető és teremtő erejét. Ám erre az erőre éppen azért van szüksége, hogy irodalmi formát adhasson kényszerű balsejtelmének, mely a logikus felismerésben végződik: az élet és a teremtés dicsérete, az európai irodalom, az európai szellem, a IX. szimfónia büszke és bizakodó utópiája Auschwitzban, a holokauszt létállapotában mutatta ki a maga titkos lényegét. És ennek a létállapotnak, ennek a létnek nem lehet ünnepe az irodalom.

Nincs minek örülni és nincs mit ünnepelni tehát. S aki mégis örül, mégis ünnepel, őszintétlen öncsalás bűnébe esik.

A kollektíven és rosszhiszeműen gyakorolt önáltatáséba: elhitetjük magunkkal és másokkal, hogy van öröm és ünnep, hogy - amint ezt "B.", a Kaddis elbeszélője kifejti - az életnek "van értelme", azonkívül "célja" is, például a "boldogság", hogy a lét az a hely, ahol "hiába szegték a kedvünket", "még mindig és rendíthetetlenül élni akarunk".

Ez volna Kertész Imre közlendőjének a magva, műveinek mondanivalója. Súlyos közlendő és dermesztő mondanivaló. Ha szembe merészel nézni vele az ember, szinte elviselhetetlen egzisztenciális kockázatnak teszi ki magát. Le kell válnia az őt életben tartó kórházi gépezetről, az öröm vastüdejéről, az ünneplés infúziós palackjáról, s meg kell próbálnia élni és körülnézni nélkülük, meztelenül és vigasztalanul, azaz - ahogy József Attila beszélt ugyanerről - "csalás nélkül". Sőt, ha még ehhez is van mersze, "könnyedén".

Kevesen voltak eléggé bátrak ehhez a szembenézéshez. Kertész Imre fogadtatástörténete, különösen nálunk, elfordított és félrekapott tekintetek, hunyorgó szempillantások, kényelmes hárítási manőverek, biztonságos mellébeszélések és rosszhiszemű félremagyarázások története, amelyet alig-alig képes ellensúlyozni néhány rezzenetlen tekintetű, bátor és fogékony számvetés. 2002-ben, a Nobel-díjat ünneplő örömteli kórusban is a jóindulatú bornírtság hangja szólt a leghangosabban. Volt, akinek Puskás Öcsi wembley-i hátrahúzós csele jutott eszébe Kertész hirtelen jött világhíréről, többen "magyar sorstragédiának" nevezték Köves Gyuri történetét, de örültek, hogy Kertész Imrétől végre megtudhatta a világ, hogy Auschwitzban sok százezer magyar honfitársunkat pusztították el", mások viszont abbeli reményüknek adtak hangot, hogy Kertész művei olvastán "az új évszázad emberei tanulnak az elődök sorsából", és "a szörnyűségek nem ismétlődnek".

Tanulságos volt a fogadtatás az ún. "nemzeti jobboldal" térfelén is. Itt még azzal sem bajlódtak, hogy Kertész provokatív üzenetét akár csak el is olvassák, így a benne foglaltak kényelmetlen voltáról, illetve a hárítás és mellébeszélés szükségességéről sem értesültek. "Auschwitz Nobel-díjas", ez volt a címe az íróval és a díjjal "foglalkozó" Magyar Fórum-beli cikknek, s ezzel be is indult a mocskolódás azóta is szünet nélkül forgó imamalma.

De az illetékes szakma, az irodalomtudomány is, mintha kínos gyakorisággal a hárítással, a kertészi mondanivaló előli kitéréssel lenne elfoglalva. A Sorstalanság "nem mimetikus igényű, areferenciális szöveg", következésképp a "benne megjelenő Auschwitz nem azonos a történelmi Auschwitzcal" - nehéz belátni, hogy az ilyen "értelmezői" műveletek miféle célt szolgálnak, hacsak nem a Kertész-regény egzisztenciális kihívásának a hatástalanításáét, vagy semlegesítését.

Rosszul áll tehát a szénánk a most nyolcvanéves Kertész Imrénél, hiszen ünneplés helyett tartozásokat kellene kiegyenlítenünk, felköszöntő örvén pedig bocsánatot kérnünk tőle ostobaságunkért, gyávaságunkért és rosszhiszeműségünkért.

De jubilare necesse est, ünnepelni mégiscsak szükséges. Ünnepeljük hát az embert, akiben a Sorstalanság megírhatóságának rettenetes lehetősége a szükségszerűség alakját öltötte. Nincs minek örülni és nincs mit ünnepelni: örüljünk mégis, hogy volt, aki meg tudta írni a Sorstalanságot, s ünnepeljük őt, aki megírta: Kertész Imrét.

Vagy legalább köszönjük meg neki.

Kertész Imre