Magyarok Coreában
Szerethet minket a klaviatúra olasz-spanyol származású, Amerikában (Massachusettsben) született mestere, mert rendre visszajár hozzánk. Talán ez a vonzódás mégiscsak kétoldalú, hiszen az utóbbi tíz esztendő egyike sem telt el anélkül, hogy Mr. Corea és a magyar viszonylat között ne lett volna kölcsönhatás. Aki tudja, hogy kiről (és miről) beszélek, annak teljesen fölösleges szájba rágni életútját, és annak állomásait - Miles Davistől a Return To Foreveren át, Herbie Hancock, Friedrich Gulda és Bobby McFerrin érintésével a Return To Foreverhez viszszatérő, - de ma már egészen mást jelentő megszólalásig. Aki meg nem tudja, annak tényleg tök mindegy, mármint addig, amíg nem botlik Corea valamelyik zenefoszlányába, mert akkor (talán) kíváncsi lesz, esetleg rajongó - mivel a frenetikus koncert már lezajlott nélküle, és amúgy sem kapott volna jegyet hetek óta - reménykedjen abban, hogy talán majd legközelebb...
Nyilván mindenről Bartók tehet, akibe a most hatvankilenc éves művész még sihederkorában szeretett bele, és három évvel ezelőtt - tisztelete jeléül - a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar kíséretében, (farmerben és csíkos ingben) hozta improvizálható alakzatba a 14 bagatell darabjait, hosszasan megtoldva tenmagával, sírt is a közönség a gyönyörűségtől.
Sőt, egészen biztosan mindenről Bartók Béla tehet, hiszen a tavalyelőtti év (egyik) legnagyobb szenzációja a Concord Records, Universal Music kiadásában megjelent, Chick Corea & Béla Fleck: The Enchantment (Varázslat) című albuma volt: egy (tényleg világsztár) virtuóz bendzsós, és egy zongoristaikon alázatos örömzenéje, akik korábban legfeljebb a tévében látták egymást, mégis az értő közönség hangos ovációja mellett találtak egymásra, de alaposan.
Béla Fleck, akinek a világon semmi köze nincs Magyarországhoz, keresztnevét Bartók-tisztelő szüleitől kapta - egyebek közt, ugyanis Dvorák és Janácek nagyságának adózva Béla mellett Anton és Leos is lett - és aligha lehet a véletlen műve, hogy a cd megjelenése után tiszteletbeli magyarnak is avatták.
Egészen más a helyzet, mondjuk Szakcsi Lakatos Bélával, aki tízévesen még klasszikus zeneszerzői és előadói babérokra vágyott, de a Bartók Béla - tessék, már megint! - zeneművészeti konzervatórium alatt (majdnem) végérvényesen elcsábította a dzsessz, és akit Corea művészete terelt a fúziós (a műfajok összevonásán alapuló) crossover irányzatok felé. Róla csak annyit mondott a világ (egyik) legünnepeltebb társpianistája: billentése megnyitja egész meseországot, életterek, városrészek, régiók tárják fel legféltettebb titkaikat, keze alatt csoda születik.
De sokat mesélhetne Eötvös Péter zeneszerző és karmester is, aki hatvanadik születésnapja alkalmából Párizs vendége volt egy előadás-sorozatra, s több, a párizsi Cité de la Musicba szervezett koncertjére további vendégeket hívott: az elsőre Szakcsit, a másodikra Chick Coreát. (A közös zenélés első felében a Francia Rádiózenekar Bartók - én szóltam! - Divertimentóját játszotta, az ünnepelt vezényletével.)
És van itt még valaki, aki már réges-régen nincs itt, de persze, mégis.
Volt egyszer egy Szabó Gábor - Carlos Santana csak elődjének, gyökerének, múzsájának és alkotótársának nevezi a mai napig -, akit (talán) hozzám hasonlóan gyászol mindenki, aki valaha látta-hallotta, aki a tűz, a tehetség, a szenvedélyes útkeresés elkötelezettje volt egész rövid életében, és akit a történelem, családjával együtt Amerikáig kergetett. Egy légibázis portásaként fél év alatt gyűjtött össze annyi pénzt, hogy beiratkozhasson a bostoni Berklee School of Music néven ismert, - és elismert - zeneiskolába, ahol (később) találkozott Chick Coreával. Az akkor már a kor legjelentősebb zenészeivel együttdolgozó, de az önsorsrombolás minden kézenfekvő lehetőségét kimerítő zenész 1974-ben hazalátogatott.
A szerencsés túlélők még emlékez(het)nek a Petőfi Sándor utcai Építők Klubjában zajlott felejthetetlen koncertre, ahol Kovács Kati, Pege Aladár, Másik János, Kőszegi Imre és Dely István voltak a partnerei. A nagyjából valamennyi tudatmódosítóra rákattant művészt Chick Corea - nem utolsósorban azért, mert közös munkájuk, a Femme Fatale (A végzet asszonya) már épp' kiadás előtt állt -, valamint az általa mozgósított orvosok, akik (talán) nem voltak függetlenek a szcientológiától, megpróbálták lehozni a cuccokról, de Szabó Gábor kirúgta mindannyiukat. Így végül a lemez a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat kiadásában jelent meg. Közös felvételük, az "Out of the Night", a dzsesszklasszikusok egyszeri és megismételhetetleneként számon tartott örökbecsű darabja, 1981-ből származik. Meg is halt utána, nem is sokkal, sírján, a Farkasréti temetőben - valahogy - mindig akad friss virág.
A nosztalgikus emlékek felidézése után sietünk leszögezni, hogy a szombat este világhírű sztárja nemigen foglalkozik a múlttal - jogosan - inkább a jövőbe néz. A világ közös dolgaira érzékeny művész az utánunk következő generációkra bízza a jobbítás művészetét, több, ma már meghatározónak számító alkotása az utókornak szól.
Ötvenegy Grammy-jelölés, és nem mellékesen az után, hogy a műfaj magyar (és nemzetközi) klasszikusai úgy vélik, Chick Corea billentyűkezeléséből bújtak elő, higgyünk mi is Children's Songjának: ha mi nem, hát, majd ők.
Abban az egyben biztosak lehetünk, hogy a jövő nemzedéke - már csak a történelmi hagyományok miatt is - magabiztosan állítja majd: Corea Magyarországon itthon, vagyis otthon van.
1982-ben Presser Gábor Electromantic című szólólemezével kapcsolatban azt mondta: A hetvenes évek közepén olyan mesterek hatottak rám, akik más billentyűs hangszereken is nagy művészek... Steve Winwood, Stevie Wonder, vagy Chick Corea még a Return To Forever korszakából, amikor szopránszaxofonozott a szintetizátoron... (Csakúgy, megjegyzésképpen: nélküle soha nem született volna meg A próba. Pedig nagy kár lett volna kihagyni.)
