- Jövő hétfőn, születésnapi könyvbemutatóval köszönti önt a Magvető. Új kötet lesz, vagy az idén megjelent válogatás, a Megtanulni élni?

- A válogatott kötet, a Megtanulni élni bemutatója lesz. Percenként amúgy se tudok írni egy könyvet.

- Amikor elkészül egy ilyen, az egész életművet átfogó válogatás, akkor önkéntelenül is mérlegre teszi az elmúlt harminc évet. Elégedett?

- Ez olyan, mintha azt kérdezné: sikerült-e már megtanulnom élni? Tanulni lehet, megtanulni - aligha. De próbálkozom, amíg élek. Az elégedettség pedig olyan, mint az időjárás: hol süt, hol esik, hol megint süt.

- Valamilyen érzés azért csak felmerült a rostálás közben...

- Hát persze, jó nagy időutazás volt nekem a válogatás. Visszaidéződött sok minden a múltból. Személyes dolgok, és nem csak személyesek: a korszak, ami a hátunk mögött van, és az is, amiben benne vagyunk. Az én orosz időszakom Mandelstammal, és az Amerika-korszakom, sok minden. A versek ajtókat nyitnak ki, és néha más ajtókat, mint a megírásuk idején. Ilyenkor ugyanolyan olvasó vagyok, mint egy idegen. És amiket beválogattam a kötetbe, azok a versek fontosak nekem.

- Simán ment?

- Nem egészen. Féltem a válogatástól, és persze kíváncsi is voltam. Főleg az első kötetekből volt nehéz válogatni. Hogy ne nyessem túl meg az egykori önmagamat. Akkor se, ha akkoriban kevésbé féltem a szavaktól, mint ma. Gyanútlanabb voltam. De hát az ember nem fonhat gyanakvásból kötelet a saját nyakára, úgy nem lehet írni. Az első kötetem tele volt friss hanggal, kísérletezéssel, és közben kevés vers volt igazán megcsinálva benne. Az első kötetekből több verset hagytam ki, aztán az 1997-es Búcsú és megérkezéstől kezdve már egyre kevesebbet.

- Milyen más tapasztalata volt még?

- Én mindig törekedtem a szűkszavúságra; nekem írta Csehov, hogy a hajóból minden fölösleges dolgot ki kell dobálni, ha nem akarjuk, hogy elsülylyedjen. Most mégis úgy éreztem néha, hogy egy-két vers túl van írva. Egy-egy esetben, nagyon kevésszer, nem is álltam meg, húztam a szövegből. A vers minden gramm feleslegre érzékeny.

- Maga választotta a címlaphoz Van Goghot?

- Igen, én. A borító egy felnagyított részletet tartalmaz a Búzaföld aratóval című festményből. Érdekes, hogy én otthon kivágtam egy részletet a képből, amin jó nagy a búzaföld, és kicsi a vele viaskodó figura. Fölötte zsírpapírszínű ég. De a tervezőnek az egész képet küldtem el. Aztán Pintér József, ő tervezte a könyvet, ugyanezt a képkivágatot választotta. Vannak ilyen jó találkozások!

- Mi a teendő, ha a kötetcímmel ellentétben nem tudunk megtanulni élni?

- Azért sok mindent meg lehet tanulni. Úszni, fára mászni, meg még egyebeket is. De az élet annyira abszurd, mindenestül, hogy nincs és nem is lehet rá tökéletes megoldás. Megoldhatatlan házi feladat. Tele botrányos dolgokkal, amelyek közül a legnagyobb: a halál. Az egész élet egy nagy botránykrónika, mégis szerencsésnek tudjuk azt, aki részt vehet benne. Ennél nagyobb kalandban nem lehet részünk!

- Nem tartozik a túl sokat író költők közé...

- Nem szeretem üresben járatni a motort. És nem akarok mindent megverselni. Egy fizikapéldát is meg lehet írni jambusokban. Csak ami kell, csak azt - de azt szeretném megírni. Mindig be van dobva a bot, de igyekszem kivárni, amíg a csalira ráharap a hal. Hogy megrántsa a zsinórt. Lehet az akármilyen incifinci hal is, a többi az én dolgom.