Alföldi Róbert a Bánk bánt egy akváriumba és környékére telepítette, az Ármány és szerelem köré meg az Óbudai Danubius Zenekart ültette. Ürügyet mindkét eljárásra lehet találni az eredeti műben, de nem érdemes. Katona tragédiája nem arról szól, hogy Melinda vízbe fúlt, Schilleré nem arról, hogy Miller Lujza apja városi zenész. Gondolom, még a mai, ifjabb nézőknek sem.

De hogy miről akar szólni a MüPa és a Nemzeti közös produkciója, amelyet a Fesztivál Színházban mutattak be, arról biztosat aligha lehet mondani. Az mindenesetre biztos, hogy Kulka János remek gonosz apa és amorális politikus, Hevér Gábor igazi Wurm, tökéletes kis féreg, aljas cselszövő, Básti Juli tekintélyes és sok színben játszó, színeit szeszélyesen váltó kegyencnő, Vásáry André halk férfiszopránja, Gyarmathy Ágnes diszkréten XVIII. századi jelmezei közül kirikító öltözéke-parókája pedig hibátlanul mulatságos operaparódiát és udvaroncjellemet hoz színre. Gáspár Kata öntudatos komornaként hatásosan vonul ki.

Hollósi Frigyes itt-ott kikezdi az öreg Miller hibátlan polgárerényét, Forgách András helyenként viccesre időszerűsített fordítása is rá méri a legtöbb tréfát - a rendíthetetlen morál ezúttal egy szánni való, kedves kisemberbe szorul. Molnár Piroska Millerné esendőségeit nemcsak szokványos külsőségek nélkül játssza, de erős belső meggyőződésként viseli. Bánfalvi Eszter, a zenész komoly nagylányaként többször is lelkiismeretesen próbálkozik csellószólóval, és éppoly lelkiismeretesen, de több sikerrel igyekszik Lujza Miller erkölcsi nagyságát elhitetni. Makranczi Zalán Ferdinándja azonban nem őt, hanem tulajdon szenvedélyét, saját tisztaságába vetett hitét, lázadását és heves apagyűlöletét szereti elkeseredett szenvedéllyel. Önmagában nézve az alakítást, akár tartalmi véleményt is kiolvashatnánk belőle a darabról.

Ám róla éppoly kevéssé szól az előadás, mint bárki vagy bármi másról. Ott van viszont végig a színen díszlet, bútorzat, kellék és statisztéria gyanánt a zenekar. Többféle funkcióban. Sokszor mindössze közömbös-közönyös közegként. Néha gúnyolódva valamely jelenet felett. Olykor kísérve a prózát, mintha Schiller korában népszerű melodrámát adnának. Szükség esetén zenével kifejezve a szóban elmondhatatlan, játékkal kifejezhetetlen szenvedélyek tombolását. Elviselve, hogy a színészek félrelökik, kizavarják Silló István karmestert éppúgy, mint zenésztársait, rájuk ripakodnak, széküket, hangszerüket elveszik, sőt még vezénylik is őket. A rendező kimeríthetetlen ötletességgel használja ki jelenlétüket. Más kérdés, hogy miért. Az ötletek önmagukért valók, akár esetlenek, akár látványosak.

A befejezés nagyon hatásos. A haldokló testek már-már egymásra találnak, az öngyilkos fiatalok végvonaglása szeretkezési kísérletbe torkollik. Mondhatni egymásba halnak. Szép vég lenne, ha addig nem puszta rágalomként esne szó vonzalmuk esetleges testi természetéről. Még szebb a befejezés befejezése: a halott fiatalok fölött Molnár Piroska elénekli Mahler Gyermekgyászdalok IV. darabját Friedrich Rückert versére: úgy hiszem, csak sétálni mentek el... Gyönyörűen szól az anya fájdalma. Bármely tragédia végére jól illenék. Pláne, ha a darabot se csellózzák el előle.