Bárhol a világon játszódhatna a történet: négy, tizenhét éves kamasz fiú a játszótéren megerőszakol egy tizennégy éves lányt. Két cselekményszálon fut a játék: látjuk az erőszaktételt magát, az előkészületeket, a csoport hierarchikus működését, s az eseményt követő hatósági eljárást, az ügyvédi-bírói asszókat, a fiatalok védekezését.

A szerző igencsak szűk gondolati (és dramaturgiai) regiszteren formálta meg a meglehetősen közhelyes sztorit, s bár a kétféle cselekvéssík egymásba úsztatása, ill. széttördelése kínál némi rendezői-színjátszói feladványt a játékosoknak, azért nagyjából tíz perc után sejteni lehet, hogy mi következik. A szövegkönyvet Deres Péter fordítása alapján Lőkös Ildikó írta, nyelvileg érzékenyen és alaposan feldúsítva a soványka életanyagot; vélhetőleg a szereplők is hozzátették a magukét poénokban, szóleleményekben és kortársi szlengben. A gesztusok, a fordulatok szintjén, az akusztikai és vizuális háttér tálalásában meg is jelenik a mai tinédzser korosztály számos karaktervonása, indulata; a viharzó szeánsz bizonyos pillanataiban fölvillan egy sajátos szubkultúra arculata, viselkedés és gesztusnyelv, életérzés és önfeledt tombolás, céltalan lötyögés és öngerjesztő hergelődés-vadulás formájában. A pörgősre hangolt produkció legalapvetőbb hibája, hogy a rendező (Zrinyi Gál Vince) elemi szinten nem képes szituálni a jeleneteket, lényegében mindent rábíz színészeire, s valamiféle biztonsági színjátszásra ösztönzi őket. Mintha csak meg akarnák úszni valamennyien a szituációk kibontását, értelmezését, a figurák szellemi arcélének, s a szereplők egymás közti viszonyrendszerének megteremtését. A fiatalok legalapvetőbb karaktervonása ekként a szüntelen és parttalan vihogás, viháncolás, dulakodás, birkózás, testi összecsapás. Csakhogy mindannyian ugyanazt és majdnem ugyanúgy csinálják: az arcok összemosódnak, a lazán fölskiccelt karakterek nem telítődnek szuverén és hitelesen megélt élettel. Hiába próbálja szétszálazni a néző, hogy vajon miféle motivációk mozgatják az Egger Géza, Kovács Krisztián, Kroó Balázs vagy Lőrincz Sándor által megjelenített figurákat, csak az arctalan massza működését kénytelen elkönyvelni. Guary Szandra fiatal lánya sem nem elég rettegően kiszolgáltatott, sem nem elég belevalóan vagány ahhoz, hogy elhiggyük neki: személyiségével ő is stimulálója lehetett a csoportos erőszaknak. Önmagába feledkezett artisztikus (és fénynyalábokkal didaktikusan nyomatékosított) tánca a fiúk előtt applikációként fityeg a jelenetek füzérében. (Mikor a bírónőt játssza, még haloványabb.)

Edna Mazya színművében a bírósági vizsgálat dialógusai élesen, hegyes staccatókra hangolt, pontosan kimért mondatokban csattannak, Zrinyi Gál Vince és a KoMa előadásában a játszótéri epizódokkal egyre inkább összecsúszva, valamiféle konfúzus kanavászként hangzanak fel. Vajon a felnőttek és a kamaszok világképének lényegi azonosságát akarta érzékeltetni a színészcsapat? Vagy csupán a mind jobban láthatóvá váló dramaturgiai gubancot akarta látványosan eltüntetni a rendező? Úgy rémlett: ahogy lepereg a szűk egyórányi játékidő, a látványosra és durvára hangolt akciósorból elillan bármiféle, jószerével meg sem született feszültség, s az előadás egyre inkább kínos unalomba fúl. Mire feldübörögnek az este slusszpoénjául szolgáló, s az erőszaktételt szimbolizáló felturbózott (végtelenül hosszadalmasan és megint csak didaktikusan kitartott) háttérzajok-zörejek a sötétre hangolt térben, a produkció összecsuklik, a nézőtér egy része elszenderül.
Az alkotók nem titkolt célja, hogy iskolai turnékon is tovább játsszák a darabot, diákközönség előtt prezentálva a fiatalok égető problémáit. Csakhogy ami a Trafó sokféle műfajon edzett közönségének feledhető, könnyű őszi fiaskó, az a diákoknak esetleg művészetpótlék, avagy radikális esztétikai kísérlet köntösében megjelenő vehemens drámai ajánlat. Nyersanyag, igazi színház helyett.