Mert hat-nyolc emberbe, szomszédba, utcabélibe, ismerősbe, boltosba, barátba, cimborába, rokonba vagy olyas lélekbe belébotlok biztosan. És nem vagyok bunkó, hogy ne váltsak pár szót mindegyikkel. Időt vesztek ezzel, az igaz, no de marad nekem abból még bőségesen, és előbb-utóbb ez a veszteség is ellentételeződik. Valaki csak jön, aki mond valami jót, vagyis hasznosíthatót.

Pár napja például Kiss Bélával akadtam össze. Egyetemre jártunk együtt, nagy ellenzéki volt, szamizdatos, jóban voltunk, bár engem folyton lebolsizott. Alapító eszdéeszes lett, szegény, emlékszem, milyen csillogó szemmel mondogatta, hogy most majd normális lesz a világ, arról lesz beszéd, amiről szó van, nevén lehet majd a dolgokat nevezni. Mindenhonnan kikopott mára, újságnál volt, de onnan is dobták, úgy hallottam, a felesége is odahagyta, nem is tudom, mit csinál mostanság, nem láttam hónapok óta. Megörültem neki tehát, gondoltam, kikérdezem. Igaz, meg is ijedtem egyúttal, mert volt két rossz szokása, s az ilyenek ritkán múlnak el. Az egyik, hogy köszönéskor mindig megpaskolta a másik képét, de jó erősen, tulajdonképpen egy rendes pofonnal üdvözölte felebarátait. A másik a rengeteg beszéd volt. Ráadásul szinte mindig a politikáról povedált. Örökké föl volt háborodva, maga volt a megtestesült fölháborodás. Persze mindenekelőtt azokon a disznóságokon háborodott fel, melyeket az övéi, az ő egykori övéi követtek el. Elég volt neki egy kis százmilliós lopás, és ő annak hetekre betege lett. Csak arról beszélt, sírt, kiabált, üvöltözött. Elég volt neki egy kis szocialista gesztus a nácik felé, és ő már vette a telefont, mindenkit fölhívott, mindenüvé beírt, átkozódott, fortyogott, pöfögött, robbant, szidta a büdös áruló szocikat. Állítólag az asszony is azért oldott kereket, mert már nem bírta hallgatni a vég nélküli kétségbeesett panaszolkodást.

Na, gondoltam, ha fél éve, mikor utoljára összeakadtunk, úgy föl volt háborodva, ahogy volt, vagyis rettenetesen, milyen állapotban lehet manapság.

De bizony meglepett.

- Langalló, öregem, langalló - kezdte a pofon és ölelés után azonnal. - Mindennap azt csinálok, öregem, mindennap langallót, lángost magyarán. Mondják vakarónak is olyik vidékeken, mert a dagasztóteknőről levakart tésztából is csinálták. A világ legnagyszerűbb dolga ez a langalló. Egyszerű, de mégsem az. Ősi, titokzatos, szent ügy ez öregem. Igazi ügy. Teljes életet kíván. Nem lehet félvállról venni.

- No de hogy vagy...

- Először is van saját kovászom. Olyan a kovászom, hogy beszarsz. Akinek egyszer van egy jó kovásza, az már sokat nem akar többé az élettől. Egy jó kovász olyan, mint egy jó asszony. Mit is beszélek. Az annál sokkal, de sokkal többet ér.

- Tényleg, mi van Évával? Azt hallottam, hogy...

- Persze, a legizgalmasabb az első kovász. Amikor az ember túlesik az első kovászán. Az első igazi kovászán. Mert az első ritkán sikerül tökéletesen. Az első kovász az igazi első kovász, az általában a sokadik. De nem baj az. Rá kell szánni az időt. Mert megéri. Az ember elkever három evőkanál lisztet egy pohárka langyos vízzel. Lefedi, meleg helyre teszi, és vár egy-két napot. Hú, de micsoda egy-két nap az. Olyan két nap az, hogy beszarsz. Teli izgalommal, feszült várakozással, reménykedéssel. És kavarással, mert két-három óránként megkeveri a készülő kovászát az ember. Ilyenkor nem is igen tanácsos kimozdulni a lakásból. A harmadik napon már bugyog, hólyagosodik, büdösödik, savanyodik, erjed a massza. Öröm nézni, boldogság beleszagolni. Akkor készítek egy ugyanilyen elegyet, és azt hozzáadom az előzőhöz. Azt is pihentetem, kavargatom, vigyázom pár napot.

- Hallom, hogy már nem vagy ott a lapnál.

- És akkor én még teszek hozzá egy kis lisztet és meleg vizet. És másnap már használhatom is a kovászomat. Vagy inkább harmadnap. De amit fölhasználok, azt mindig pótolom. Így mindig van kovászom. A kovász sose fogy el. Ez a legjobb benne. Örökkovász. Túl fog élni engem. Csak ügyelni, figyelni kell rá, gondoskodni róla, ápolni, óvni őt. Aztán egy tízdekányit elkeverek félkilónyi liszttel, sóval, három-négy deci vízzel...

- És mit szólsz ehhez a Demszkyhez...

- A vizet apródonként adom hozzá, és akkor gyúrom, gyömöszölöm, hogy kellő állagú legyen. Nincsen erre jobb kifejezés, csak ez: kellő. Kellő állagú, se nem kemény, se nem lágy, hanem éppen kellő, érted, öregem, kellő, a jó édes anyját, olyan kellő, hogy beszarsz. És akkor letakarom, és szépen hagyom, hogy megkeljen. Ilyenkor nem szabad meglesni, piszkálni, békén kell hagyni, a kelés az egy intim dolog, rá kell a tésztára hagyni azt, hadd keljen csak szépen, nyugodtan, magában.

- És ez a Lendvai Ildikó is, hát már ez is...

- Amíg a tészta kel, egy jó maréknyi apróra szelt baconszalonnát kisütök, annak a zsírjában pedig egy szép fej laskára vágott hagymát. És akkor kinyújtom, nem deszkán, hanem a levegőben, szépen, ügyesen a tésztát, már nem is szakad le a kőre belőle, mint eleinte, mert már mindig kellő az állaga, kellő. Kinyújtom, és kiszaggatok belőle tenyérnyi vagy akármekkora darabokat, és beteszem az előmelegített sütőbe. Öt percre, vagy annyira se. Akkor gyakorta megpuffad, és olyan lesz, mint egy jól kitömött vánkos, de nem baj, mert kiszúrom villával, és lelapogatom. És megkenem tejfellel, és megszórom a baconnel és a hagymával, és megszórom sajttal, és visszatolom a sütőbe, és megiszom két pohár fröccsöt, és akkor már olyan szag van a konyhában, hogy beszarsz. És akkor kiveszem, és csak nézem, gyönyörködöm benne, az aranyra sült bacon ragyog a tejföl fehérjén, és a hagyma mint az őszi avar barnállik, és szagolom és vizslatom, és belenézek, belelátok, ezer éveket látok abba a langallóba, évezredeket, ősöket, régi hatalmas tűzhelyeket, kemencéket, ősi parasztasszonyokat, magyarokat, svábokat, tótokat és olaszokat és beduinokat, mert én belelátok persze mindenféle pitákat, pizzákat, tortillákat, tarte-okat is az én langallómban, ott van abban az egész...

- És egészségileg...

Órájára nézett, és felkiáltott.

- Jaj! Ne haragudj, de most rohannom kell, kel a tésztám odafenn! - azzal pofán vágott, átölelt és már vágtatott is tova.

langalló