Rockenbauer Zoltán: A halandó múzsa

Hát így is lett.

Egy kép 1999-ből, a frankfurti könyvvásárról: a miniszterelnököt követő delegációban ott lohol R. Z. is, a protokollt mellőző bölcsész kíváncsisággal bámulva a könyveket. Lehet, hogy fejben osztott-szorzott, hogy a napidíjból mit tud megvásárolni. Egy másik kép, már 2001-ből. A már kultuszminiszter R. Z. szeptember 11-én délután négykor Párizsban megnyitja a Czóbel Béla-tárlatot. Egy órája tudja már, hogy eltörtek az ikertornyok, s a világ valamilyen kiszámíthatatlan koreográfia előtt áll. Ez és még egy-két hasonló, de most fel nem villantható fotó miatt szántam rá magam a Csinszka-könyv elolvasására.

A szerzőt már több mint egy évtizede izgatja a múzsafigura. Az a típus, amelyiknek befogadói (s ha tetszik, patrónusi) tevékenysége erősebb, mint a saját alkotói késztetése. Ettől függetlenül írhat és festhet, mint Csinszka, komponálhat, mint Alma Mahler. A lényeg az, hogy tehetséges legyen, és márkás partnereket válasszon, vagy őt válasszák márkás partnerek. A múzsa nem halhatatlan. Aki ezt nem tudja, az lassan beleőrül, s mérhetetlenül magányos lesz.

Arra gondoltam, hogy vajon Ady Endre miért is utálta annyira Szendrey Júliát, az erdődi George Sandot, akiről ezt írta: "Júliának, a konteszkedő tiszttartó-leánynak az »istenadta phantasta«, Petőfi útjába és sorsába kellett sodródnia". Néhány év sem telik el Ady életében, s feleségül veszi a svájci intézetben nevelkedett dzsentri bakfist, Bertukát. S miközben sajnálkozott a nagy költőelőd szexuális életén, nem kétséges, hogy ő maga ápolónői szerepre kárhoztatta Csinszkát, holott azt épp a Léda-versek erotikája fogta meg. (Léda amúgy a kis gimnazista első leveleinél szagot kapott, s nyomban kinyilvánította a széplelkű levelezőpartnerről: "nagy bestia lakik ebben a nevelőintézeti kislányban". Léda férje pedig egy életen át nem bocsátotta meg Csinszkának, hogy elcsábította Adyt, olyannyira, hogy Léda temetésén Csinszka kis orchideacsokrát a koporsó mögé dobta.)

Rockenbauer könyve ott kezdődik, ahol az Ady-történet véget ért. Tulajdonképpen temetéstől tart temetésig. Az elején az özvegy szó szerint kinyilatkozza, hogy nem óhajt a nemzet özvegye lenni. Annyira nem, hogy két hónappal Ady halála után célba veszi Babits Mihályt, az irodalmi élet új főszereplőjét. De nem számol Babits homoerotikus vonzalmaival, mint ahogy azzal sem, hogy milyen nehéz helyzetbe hozná a hagyománytisztelő költőt a frissen eldobott özvegyi fátyol. Babits csak akkor lobban lángra, amikor már a festő Márffy Ödön udvarol Csinszkának, aki megalázó módon mintegy távirati stílusban értesíti őt döntéséről: "Feleségül mentem barátodhoz, Márffy Ödönhöz. Új gazdámmal nagyon meg vagyok elégedve."

Ez az elégedettség haláláig tartott, ami persze nem korlátozta abban, hogy hódolatával üldözze a nálánál évtizedekkel idősebb Bárczy István főpolgármestert vagy az Est-lapokat tervező Mikes Lajost, aki egyébként 1930-ban kiadta Szendrey Júlia ismeretlen naplóját és leveleit, azzal a bevallott szándékkal, hogy rehabilitálja őt. Júlia sorsában Csinszka a magáét vélte felfedezni, verset is ír hozzá Üzenet Júliának címmel: "Huszévesen szent elítéltek voltunk, / Választódtunk az önfeláldozáshoz." Rockenbauer jól rakja össze az énkép változásainak dokumentumait, ennek a nagyon labilis, szeszélyes, szenvedélyes, számító és kijátszható embernek rebbenéseit. Csinszka szekszepilje a kommunikáció, ő az "agyflirt" koronázatlan királynője. A csókos ütközetek helyett az erogén zónáknak és a másik hiúságának címzett érzelmes-érzelgős szavak állnak. Ez a múzsa alapleckéje, miként a korai halál is. Júlia is, Csinszka is negyvenévesen halt meg.

Rockenbauer Zoltán könyve kiváló kép-regény. De nemcsak az. Mint a korábbi munkája, a Kotta és paletta, némiképp énregény is. Hiszen a választásaink mi magunk vagyunk. (Noran Kiadó)