Vonatfülkében találkozott először Parti Nagy Lajos Csontváryval, 1960 nyarán. Az olcsó repróban feszengő önarckép poros üvegen át kémlelte, hogy a gyerek tétován lesi, ahogy édesanyja felfedi a titkot, ki is az palettás ember ott, majd leleplezi, mindketten balkezesek. Parti Nagy kisfiú azonnal fel is vette majdani foglalkozásai listájára - rögtön a kanász, a pilóta és a tengerész mellé - a festőt.

Hogy az írólét mikor került be az impozáns választékba, nem derül ki az emlékmorzsából, amely egy misztikus tranzakció apropóján született ezen a nyáron. A magyar festészet 121 gyöngyszemét válogató galériás páros, Virág Judit és Törő István Parti Nagy Lajosra "bízta" Csontváry Önarcképét, cserébe a kép által előidézett - színekben, illatokban, hangokban őrzött - érzéseket, pillanatokat kért: kétezer leütésben.

A szavakba sűrített kötődés, egyes szám első személyben írt művészettörténet képezte az alku tárgyát további 120 kiválasztottal. Íróval, karmesterrel, balett-táncossal, színésszel, humoristával, újságíróval, biológussal, orvossal, ügyvéddel, közgazdásszal, na meg művészettörténésszel, műgyűjtővel és műkereskedővel. Akadt, akit a kép választott magának, és volt, aki maga választott. Júliusban pillanatok alatt elkelt a magyar művészet legjava, amit a két műértő három évig vizsgált szubjektív ítélete patikamérlegén.

Derkovits Halárusa láttán a Zeneakadémiát igazgató Batta András felidézte gyerekkora fekete gumicsizmás, halárus terminátorait a Nagycsarnokból. A négyéves gyerekként szüleivel az Operába vonatozó Fehér László elővarázsolta a fülke főtt kolbász szagában pácolt Ferenczy-képet, a vakító napernyős Októbert. Fischer Ádám, Czigány Dezső Napóleonnal hátterezett csendéletének mesélője azt a pillanatot küldte, amikor nyolcévesen, a Háry János zongorakivonat borítóján először találkozott a térdre boruló Napóleonnal.

A kegyeltek a rájuk bízott mesterek láthatását írták: Jerger Krisztina a találkozást Bálint Endrével, Ungvári Tamás Kondor Bélával, Juhász Ferenc Csernus Tiborral.

Szinte észrevétlenül mindenki belecsúszott a kép terébe, párbeszédbe elegyedett a szereplőkkel, faggatta a vászonra, fára száradt titkokat. Konrád György Don Quijotének és Sancho Pansának titulálta Rippl-Rónai öccseit, Lajost és Ödönt, Esterházy Székely Bertalan Japán nőjéből próbálta kiudvarolni japánság és magyarság mibenlétét, a Batthyány Gyula lóversenyén bóklászó Farkasházy Tivadar azt tudakolta, mit keres az előtérben ácsorgó, nyerges hátú póniló.

- Tét nélkül gyönyörködni - feleli Virág Judit, ha az ember azt kérdezi, miért fáradt az egymást érő aukciók rengetegében a kollekció összeválogatásával. Miért keresett fel tíz múzeumot - mint például a Fővárosi Képtárat, a Nemzeti Galériát, vagy a pécsi Janus Pannonius Múzeumot -, hogy kölcsönbe kérje a féltett műkincseket, és miért harminc műgyűjtőt.

- Sajátos térrel gazdagodik a kép, újabb lendületet kap az asszociációs játék - válaszol Virág Judit, ha az ember azt kérdezi, miért kutakodott hónapokig vaskos albumokban, a végtelenített világhálón és saját emlékei között, hogy körítést adjon a kötetté rendezett művekhez. Találjon korszellemet idéző képeslapot, fekete-fehér fényképet, "feleselő" reprót a nemzetközi merítésből. A megszállott kutatásban egy francia szakácskönyvből még Picasso fából faragott almacsutkája is előkerült, majd Szobotka Imre csendéletalmái mellett landolt. Brassai ópiumszívó önarcképe Gulácsy ópiumszívói társaságát kereste, Vaszary teniszütős udvarlója felett pedig Charlotte Cooper, az 1900-as évek teniszcsillaga vállalt mellékszerepet, hófehér sportkosztümben.

Barangolunk a klasszikus képlabirintussá rendezett galéria szintjein. Csendélet, nagyváros, a nő, zsáner, transzcendens. Az átengedett kedvenceket Virág Judit egy pillanatra visszacsempészi saját hatáskörébe. Munkácsy Poros útja kapcsán a Dél-Amerikából előkerült két idős tulajdonos hölgyről és az állami alkut követő páratlan aukciós sikerről mesél, Iványi Grünwald Béla nagybányai táját első galériája árukészleteként veszi lajstromba, Nagy István páros portréjának nőalakjába pedig nagymamáját vizionálja. Közben én is megtalálom a saját nagymamámat. Rippl-Rónai képén fürkészi a távolt.