- Tizenöt éve miért vált ki a Kalákából, bejött-e a szólókarrier, hogyan talált rá Zalán Tibor szerzőtársra, miért ért véget Zenegér című tévéműsora, és hogyan lehet levenni a lábáról a gyerekközönséget - ez az önnel készült interjúk sablonja. Semmi nincs bennük Huzella Péter hitéből, aggodalmából, vágyából. Mert soha nem firtatták, vagy, mert ön nem beszél erről?

- Kerülöm. A korosztályomat így nevelték. Két út állt a kommunizmusban az egykori polgárcsaládok előtt. Vagy nyomták a szülők ezt az identitásdolgot, hogy fiam, tudd, honnan jöttél, vagy finomabban reagáltak a korra, nem forszírozták a polgári művész-tudós-pedagógus múltat. Az apámék az utóbbit választották. Azt sugallták, hogy nem kell konfrontálódni. Közben nem fojtok el semmit. Mert az baj volna, ha egy estemen mondjuk, Arany Jánosra erőltetném a saját vívódásaimat vagy ezt az egész magyar értékválságot. Az is igaz, hogy amikor komolyan elborítja az agyamat a düh, kabátot húzok, és elmegyek tüntetni.

- Kiért?

- 2006 őszén minden este ott voltam a Kossuth téren, sőt az október 23-i összecsapásokról egy dalt is muszáj volt írnunk Zalán Tiborral. Ez persze nem jelenti azt, hogy onnantól minden fellépésemen belekezdek: "csendesen, véresen, egy jobb életre éhesen...". Főleg kimondott polgári koncerteken volna puszta hatásvadászat a közönségre tolni ezt a dalt.

- Akkor meg kinek szól?

- Magamnak. A gyerekdalokat is magamnak írom, csak utána letesztelem gyerekeken. Egyszer az unokámon, Tomin is mértem már le számot, bár felnőtteknek szólót, a Csendes dalt. Az egyik születésnapi koncertem után meg azt kérdeztük tőle, melyik megzenésített verset szerette a legjobban, ő meg azt mondta, hogy József Attila Ódáját. A családi megrökönyödésre pedig elárulta, hogy a hossza miatt. Szóval nem igaz, hogy a kicsik négysoros mondókákra bírnak csak odafigyelni. Tilos őket hülyének nézni.

- Elvégre negyven éve énekel nekik. De mindig önszántából?

- Volt időszak, amikor másra se vágytam jobban, mint egy szál gitárral kiállni a színpadra, és elénekelni Zalán Tibor nekem írt szövegeit. Csakhogy az előadásért nem kapkodtak a klub- meg a színházigazgatók, csak egy invitált, Meczner János. De ő sem a Zalán-estre, hanem gyerekműsorra. Így összehoztam az első sajátot. Soha nem éreztem pótléknak a gyerekműfajt, de ha azt kérdezi, mi jut eszembe az önmegvalósítás szóról, akkor legelőször a Bob Dylan-, Neil Young-, Johnny Cash-féle énekes-gitáros életforma.

- Próbálkozott hasonlóval?

- Túl későn. Ezzel az önkifejezési móddal az ötvenes-hatvanas években hódítottak a színpadi költők. Merthogy azok voltak. Beszélik, hogy Johnny Cash a halálos ágyáról kelt fel, bevonszolta magát a stúdiójába, hogy fölénekelje az utolsó számokat. Filmre is vették, ahogy a dal végén Cash lecsukja a zongorát, és végigsimít a tetején. Ahogy csak a búcsúzó teszi. De ez olyan messzire van a mától! Most rapperek nyomják a legprogresszívabb szövegeket, a legtöbb nívós, de még névtelen zenekarban minimum dzsessz-tanszakot végzett srácok játszanak. Bezzeg én, amikor elkezdtem a Kalákát. Építésznek tanultam, jó ideig kínos volt a zenei félműveltségem.

- És mi maradt Neil Youngék imádatából?

- Hát, maga Neil Young. A dalai magyarul, egy trióformációban, a színész Rátóti Zolival meg a gitáros-énekes Tóth Istvánnal. Sok alázatot tanultam ebben a Neil Young Sétány nevű csapatban. Mivel nem jártam konziba, sose gyakoroltam, hogy kell más stílusában játszani. Most ezt is kipróbálhatom.

- Mi az, amit nem? Vár valamire?

- Egy saját gyerekrádió-adóra. Meg inspirációra. Legyen miről beszélnem. Negyven éve éneklek dalokat, de ez pótcselekvés. Olyan, mintha "semmit csinálnék". Az embereknek valószínűleg jó hallgatni, mert ez a leghétköznapibb, legkönynyebb út ahhoz, hogy elemelkedjenek egy kicsit.

- Ez volna a semmit csinálás?

- Már nem hatódom meg magamon. Máson igen. Ha mondjuk, berakom az autóban a Katona Klári-összest, tudja, amit a Presser írt. Azt nem bírom kikapcsolni, amíg le nem jár.