A Nemzeti Galéria eljutott a gyökerekig. Az évek során volt Nagybánya-kiállítás, volt nagyszabású Rippl-Rónai, Vaszary, magyar vadak és Máttis Teutsch, s most visszafelé haladva eljutottunk az origóhoz. Persze, hogy a magyarországi művészettörténet nem itt kezdődik, a galériában sem egyedül M S mesternek volt a mostanihoz hasonló monográfiakiállítása kézikönyv súlyú katalógussal, de tudatunkban a modern folyamatosság mégiscsak Münchentől számít.

Igen, a modern festészet. Hiszen ha egyebet nem, annyit mindig számon tartott szaktudomány és jártas közönség, hogy Nagybánya, az új magyar piktúra a bajor fővárosból, München hatására és München ellenében indult, s ha ez igaz, valamiféle szabadságnak, korszerűségnek, minőségnek csak kellett ott lennie. Olyan kvalitásoknak, mint most a teremsor végén Ferenczy Károly Garmischi kertje, ez a komoly, elmélyült, szófukar kép, amely semmi egyebet nem akar mondani, mint vízszintes, nagy kerítés és függőleges fák méltóságteljes rendjét, meg hullámban erősödő zöldek és felizzó sötétbarnák sziluettszerű, szép játékát.

A hatalmas és arányos gonddal előkészített kiállításnak van tere annak bizonyítására, hogy időben és stílusban több München volt. Több magyar München is. Hogyne lett volna, amikor a művészeti központ magyar históriája bő fél évszázadot fed le, kezdve - mondjuk - Wagner Dugovics Tituszával és 1859-cel, s befejezve az alapos katalógus közölte dokumentummal, amely szerint még tizennégyben is három ottani kiállításon vettek részt magyar művészek. Ebbe a hatvan esztendőbe természetesen belefér nemzeti historikus festészet és óvatos szecesszió, bele az akadémia magyar mesterei és Hollósy szabadiskolája, bele a helyben aratott kiállítássikerek és azok a kint élő piktorok, akik a konzervatívabb és féltékeny Budapest tárlatigényei szerint alakították a műveiket.

Most valamennyien láthatók. A korai történelmi festészettel kezdődik a művek sora, noha nem kronológiai makacssággal folytatódik. Hiszen Münchenben tanult, majd ott lett profeszszor Wagner, Benczúr, és akit kevesebbet emlegetnek, Liezen-Mayer Sándor, s ha eddig München jött szóba, az elsőnek a Dugovicsa, a másodiknak a Hunyadi Lászlója jutott az eszünkbe. Meg, esetleg Székely Bertalan, aki tanár már itthon lett, de akinek a Dobozi-drámát felidéző képe, a füstös tüzével, a zöld füvön és a vörös dolmányon villanó vörös fényeivel oly pompás festői élmény.

Tematikai rendben és a stiláris sokféleséget követve folytatják a rendezők. Ez utóbbinak legszellemesebb bizonyítéka a Változatok egy szobabelsőre, az a terem, amely csupa enteriőrön mutatja be, mennyire plurális volt az egy masszának látott magyar München. Enteriőrön, amely falusi kocsma Hollósynál, nyomortanya Pataky Lászlónál és vidéki úriszoba, befőttekkel a szekrénytetőn, Bihari Sándornál. És amelyben impresszionista, sárga napfény csillan meg Rétinél, amely szecessziógyanús kék érzelmekkel tölti fel Csók Árvák-képét, és egyelőre finom, fád, naturalista szürke-drappal Ferenczy Válását. Végtelen gazdagság. Először is - legyünk végre őszinték - egyáltalán nem érdektelen látni, miként kártyázott a vasárnap délutáni középosztály, milyen volt egy hetes fogat, s milyen egy finom úri cukrászda úgy 1890 körül. Kivált, ha szociális-történeti információkat egy végtelen finomsággal megfestett leányarc, vörösboros poharak bravúros fénye, s legvégső esetben is Pataky rémdrámai fényzuhatagja szolgáltatja.

Sármány-Parosons Ilona két kemény katalógustanulmánya mondja ki a legkerekebben azt, amit a többi tanulmány is bizonyít, és amit a kiállítás látványa erősít meg. Hogy igenis, festészetünk modern periódusa volt a sokáig aláértékelt müncheni. Korszerű önmagához, korszerű Európához képest - ha Európán Európát, s nem a berögzült francia menetrendet értjük.

Most könnyű ezt felismerni; jókor jött, jó kiállítás. A huszadik századi szemlélet csaknem száz éven át küzdött idehaza München árnyékával, okkal, mert a nagyközönség a Münchentől kapott novellisztikumot, fényképszerűséget és érzelmességet kérte számon minden festői teljesítményen. Sem a két háború közötti állott provincializmusnak, sem a szocreál túlélő populizmusának nem volt érdeke változtatni ezen. Most végre értékelni, differenciálni és szeretni lehet Münchent. Száz-százötven év múltán felszabadult.