Várja, várja az ember. Tudja, hogy jön, vagy legalábbis úgy tudja, hogy jön, aztán mégsem. Talán csak késik. A nagy műveknek van idejük. Mert ha megjönnek, velünk maradnak. Mindig meglep, hogy mondjuk egy olyan kevéssé bonyolultnak tűnő darabnak, mint az Aida, mennyire tudok örülni. Azt hinné az ember, hogy egy idő után kinövi, egyiptomi ruhás mászkálás trombitaszóra, éppenséggel volt időm rá, hogy feldolgozzam, de persze a műben is sokkal több van, meg egy jó bevonulási induló nem marad hatástalan.

Ezt várom a Nabuccótól is, de hiába. Mindig csak azt hallom, hogy korai Verdi, csinnadrattás őrület. De van más korai csinnadratta, mondjuk A lombardok, amiért könnyebb lelkesedni. Pedig a Nabucco a maga idejében is elképesztő siker volt, van benne egy óriási sláger, és legalább egy kisebb, de biztos sikerszám, pontosan érezni rajta Verdi zenetörténetbe ágyazottságát, meghallani benne Bellinit és a Rigolettót, a belcantót és annak meghaladását, a technikázás helyett az egyenes operai beszédet. Minden nagyon jó a Nabuccóban, csak nem sikerült megszeretnem.

De hát pont erre valók a lemezek, az újonnan kiadott klasszikus felvételek. A Nabucco 1965-ből. A húzónév Tito Gobbi, a kevésbé húzó Elena Suliotis, a számunkra legfontosabb Lamberto Gardelli. Öt évvel vagyunk a nekünk mindmáig alapvető Sevillai borbély-felvétel után, Melis, Székely, Réti, László Margit az énekesek között, Gardelli vezényelt, és, ugye, ájuldozni illik a zenekar frissességétől, a játék szellemességétől - ha nem sikerül, az nem a mi hibánk, csak közben kinyílt a világ, tudjuk, hogy hová emelkedett már akkor is a színvonal a hanglemezeken.

A Nabuccón Gardelli a bécsi Opera zenekarával játszik - nyilván valami szerződés az oka, hogy nem nevezik egyszerűen Bécsi Filharmonikusoknak a társaságot. Azért fontos, mert a zenekar képességei most semmiképpen nem akadályozhatják Gardellit, eljátszanának bármit. Valószínűleg Gardellit egyszerűen nem érdekelte eléggé a stúdió, nem jött rá a fontosságára és a benne rejlő lehetőségekre, mert nem akarta sztárkarmesterként mutatni meg magát. Nincs csillogás, nincs érdekeskedés, nincs nagy felfedezés, Gardelli alapot ad az énekeseknek. Akkor, amikor ez a lemez készült, ez épp hihetetlen luxus volt, hiszen jöttek az új generációs olasz operakarmesterek, akik frissek voltak, vonzóak, és hozzá nagy muzsikusok, mint Abbado, lenyűgözőek, mint Muti, később excentrikusak, mint Sinopoli. Nem mindig volt igazuk, de érthető módon Gardelli elveszítette az érdekességét, a hetvenes évek végén már nem őt szerződtették a nagy lemeztársaságok.

Ami a Nabuccót illeti, még azt sem lehet mondani, hogy nem volt igazuk. Mert Gardelli az énekesekért dolgozik, de mit adnak az énekesek? Tito Gobbi a címszerepben olyan, mint egy öreg bűvész, aki a régi trükkjeit mutatja be ezredszer is, de már megkopott, megfáradt, meglassult, nem varázslat, csak ravaszkodás, kilóg a nyuszika kabátujjból. Ugyanaz az indulattól elszínezett hang, vagy az érzelemtől felfokozott vibrato, de közben maga szólam, vagy annak java, hangsúlyos része csúf és üres kiabálásnak hat. A görög Elena Suliotisból épp akkoriban akarták az új Maria Callast megalkotni, huszonkét éves, amikor (egyébként erős és jól hallható hangtechnikusi segédlettel) a hangveszélyes Abigélt énekli, ezzel a szereppel nyitja egyébként a Scalát ebben az évben. Süvölt és présel - tíz év múlva már csak kis mezzoszoprán szerepeket vállal. Azon lehet vitatkozni, hogy érdemes-e, ha rövid a csillogás, akkor is csillogás. Lehet, hogy neki megérte, a közönségnek, igazgatóknak és karmestereknek meg semmi sem drága. Mindenesetre amíg ezen gondolkodom, egyszerre észreveszem, hogy már megint nem a Nabuccót hallgatom, csak a hangokat, megint elmaradt a nagy találkozás a művel. Talán majd legközelebb.