Föl lehet hánytorgatni még a forgatókönyv kiszámíthatóságát, hogy minden nézőnek több esze van, mint a főhősnek, és mind előbb tudjuk, hogy az autista lány miért borítja magára a kanapét, amikor egy bizonyos brutális ember érkezik a házhoz. Sejtjük előre, hogy a fiatalok szerelme a távolsággal gyengül, és hogy senkire sem számíthat az ember a bajban. Az autisták Dustin Hoffmann óta félrebillentik a fejüket, és akkor még nem is beszéltünk a rendőrség tehetetlenségéről. Mi van hát a másik serpenyőben?

Léna Eszter haját vágja, Utolsó idők - Léna (Szalay Marianna), Eszter (Vass Teréz) haját vágja

Talán az elhasználatlan színészarcok. Színésztestrészek. A főszereplő Kádas József elszánt szemei. A mellékszereplő Géczi Zoltán barátságosan unintelligens fülei. Csomós Mari anyajegyei. Ha ez kevés, akkor van még biztató elem. Akármilyen kiszámítható a történet, akármennyire vázlatosak a karakterek, az egész filmben van valami régimódiság. Nem a mesterséges múltba nézésre gondolok, bár amennyire lehet, körültekintőek voltak, a rendszámok legfeljebb E-vel kezdődnek, a képek sárgásak, mert már tizenkét éves a történet. Ennél mégis régebbinek látszik a film.

Talán azért, mert az egész mozi a nyolcvanas éveket hozza föl, a nyolcvanas évek magyar filmjeit. Hogy van egy hős, aki többre vágyik, aki ki akar törni, rendes, becsületes svihák, de a világ ellene van, és a sok lúd legyőzi a disznócskát, mit lehet itt tenni. 1985-ben nyilván Cserhalmi György lett volna az Utolsó idők főszereplője. Nem sírom vissza azt a filmkorszakot, de ma, amikor az összes magyar film így vagy úgy amerikai akar lenni, jó látni, hogy van, amelyik magyar akar lenni. Ez is a végzete: sikerül neki.