-Miért lesz egy filozófusból filmrendező?

-Nem vagyok filozófus. Filozófiára jártam három évig, azért, mert hallottam egy olyan hírt, hogy nem sok esély van érettségi után bekerülni a főiskolára, előképzettség kell hozzá. Utólag kiderült, hogy ez nagyon régen volt így. Maga a filozófia nem ragadott magával, de nagyon hasznosnak tartom azt a három évet, mert szereztem egy komoly rálátást. Mikor ezt tudomásul vettem, beadtam a jelentkezésemet rendező szakra.

-Amit el is végzett. A híres Simó-osztály óta az első filmek kapcsán valami személyeset várunk.

-Simó Sándor nekünk is elmondta az első év során, hogy egy személyes "Így jöttem" filmet kell majd elkészíteni a diplomához. A személyesség egyben munkamódszer is volt nála, a dokumentumfilmet például előtanulmányként használta a játékfilmhez. De szegény maghalt, és Grunwalsky Ferenc, aki átvett, már azt mondta, hogy olyat csináljunk, amihez közünk van és érdekel minket. Nagyobb szabadságot adott, mindenkinek a mániáját igyekezett megérteni, és hozzátenni, ami belőle jött. Az osztály végül olyan műveket készített, amelyekben látni a rendezőt, ilyen értelemben személyesek. A Friss levegő, a Lányok és a Nyomozó ilyen. Talán az enyém is.

- Az említett művek rendezői - Kocsis Ágnes, Faur Anna és Gigor Attila - jócskán beelőzték.

-Nem baj, úgy éreztem, hogy korábban még nem volt meg az, amiről érdemes mesélnem. Filmkészítőnek lenni óriási felelősség, egyszer-kétszer belegondol az ember, hogy érdemes-e belekezdeni, hogy meg tudja-e a munkafolyamat végéig védeni a vállalását, bizonyítani, hogy a műnek el kell készülnie ilyen sok pénzből.

-Ezt az alázatot kitől tanulta? Simótól vagy Grunwalskytól?

-Egyiküktől sem. Már a felvételi után ilyen paráim voltak. Emlékszem, épp akkor volt egy áradás, és egy sajtóközlemény szerint "már csak ötmillió forint volt az árvízkasszában", és akkoriban már 60-80 millióból készítettek filmeket. Idővel az ember túllép ezeken, végül is egy iparágról van szó, ami sokaknak munkát ad - nyilván az a része hiányzik, hogy rentábilis legyen, azaz, hogy ne legyen szükség állami pénzekre. Azzal nyugtathatjuk magunkat, hogy ha a film kijut külföldre, akkor hírét viszi az országnak.

-Ha már szóba hozta a külföldet: a szemlefődíjas Utolsó idők nem a főversenyben volt Karlovy Varyban, Pálfi György Nem vagyok a barátod című műve viszont igen.

-A film nagyon sokat köszönhet Karlovy Varynak. Mindenki tudja, hogy a versengés szubjektív dolog. A fesztiváloknak van egy belső struktúrájuk, rendszerük, történetiségük. Szinte kivétel nélkül első filmes válogatásokba hívták az Utolsó időket, nagyon sok helyre, de még nem nyert semmit. Nem tudom miért, talán itthon, a szemle hetében jobban működött. Meglepett az elismerés, mivel a fődíjat nem első filmes csávóknak szokták odaadni, hanem idősebb mestereknek, életművel a hátuk mögött. Gyuri filmjét egyébként nagyon jónak tartom, kicsit szikárabb, keményebb és nehezebben emészthető képet mutat a világról.

-Azért az Utolsó idők sem sétagalopp. Önbíráskodás, 1997-ben, Magyarországon.

-Ezt a szót, hogy önbíráskodás, a szemlén hallottam először, én sosem fogalmaztam meg így a filmet. Az emberek sorsa, magánya, viszonyai, fájdalmai, örömei érdekelnek. Nagyon sok érzelem van bennem a hangulatokkal és figurákkal kapcsolatosan: hétköznapi emberek kis realista környezetben.

-Miért tette 1997-be a történetet?

-Mert akkor még voltak illúzióink, reménykedtünk. Most már biztosan tudjuk, hogy nem lesz rövid az átállás. Meg akartuk mutatni, hogy a mindennapi életünkben milyen elemi szinten van még jelen a Kádár-rendszer, illetve annak maradványai az emberi viszonyokban és tragédiákban. Hogy másokra toljuk a felelősséget a magunk bajaiért, ez vezet oda, hogy a megoldást is másoktól várjuk. A film főhőse próbál szembemenni az árral, de nem csak rajta áll, meddig jut. És ez nem társadalomkritika.