"Egy magyar bádog"

Lugossy László 1947-ben Kecskeméten született. A helyi Katona József Színházban szabóként dolgozó édesapja révén bejutott a kulisszák mögé is, ezért egy kicsit a színészkedés is érdekelte. Ám tizenhat évesen egy temetés után - hogy annak hatására vagy más miatt, már nem tudja -, bement egy papír-írószer boltba rajzeszközöket vásárolni.

Ott, akkor született meg benne az elhatározás: bizonyos felületeket birtokba kell venni, és festeni rájuk valami érdekeset. A '60-as évek közepén a hasonló vágyaktól hajtott kecskeméti kamaszok egy csoportjából jött létre a Purgatórium Klub. Nem volt tanáruk, mesterük, csak egymásnak mutatták meg a munkáikat. Ösztönösen valami újszerűt akartak. "Az is hamar kiderült, hogy az nem úgy van, hogy csinálsz egy képet, és az egész világ örül neki..."

Azt persze nem tudta, mit is jelent művésznek lenni. Családjában senki sem volt az, és nem egyszer hallotta otthon, hogy talán nem éppen művésznek kellene lennie az ember fiának. Az ember fiát viszont ez nem nagyon érdekelte. De azért kitanulta a fényképész szakmát, volt műtermi és nyomdai fotós. A "rendes" kenyérkeresettel csak a '80-as évek közepén hagyott fel végleg, amikor a Bizottság együttes már többé-kevésbé rendszeresen koncertezett.

"A művészlét kiterjesztett tudatállapot, amiben megjelennek tapasztaláson túli dolgok is. Csak azt érzed, hogy rálépsz egy útra. Most ez úgy hangzik, mintha lett volna bennem valami tudatosság. Pedig nem volt. Csak éreztem: engedni kell, hogy ösztönös választások vezéreljenek." És hogy tanulni kell. Ám a képzőművészeti főiskola fel se merült.

A hasonlóan gondolkozók társaságában érezte jól magát, olvasott és figyelt, végtelen sörözések közepette vérre menő dumálásokat folytattak arról, hogy mi a művészet. Például a szentendrei efZámbó Istvánnal, akivel Laca még a kecskeméti Purgatórium Klubban kötött életszövetséget. EfZámbó ekkor már több versszavalással, furulyázással, kisebb akciókkal dúsított szabadtéri kiállítást szervezett Szentendrén barátainak a Templomdombon.

A korábbiakhoz hasonlóan ártalmatlan '70-es főtéri happening azonban a rendőri túlbuzgóság miatt botrányba fulladt. A hosszúhajúakat előállították, efZámbó hat hónapig ült. Laca ekkor éppen katona volt. Sörös-seduxenes kúrával kezelte magát bevonulása előtt, sikerült is bejutnia az idegosztályra, és hamarosan leszerelték.

"Vakszobában egy igazi kudarc"

A tiltás mellett a tűrésből is kijutott a szentendrei autodidaktáknak, ezért - meg hogy jobban szem előtt legyenek - kaptak egy barokk pincét, amely a második otthonuk lett. Innen indult '72-ben az efZámbóval közösen alapított Vajda Lajos Stúdió (VLS), amely az amatőr vagy autodidakta képzőművészek egyik legfontosabb hazai bázisa lett. A laza szerveződés művészettörténeti jelentőségét jól mutatja, hogy harminc év múlva, 2002-ben a budapesti Műcsarnok összes termeiben több mint ötven VLS-tag mutatkozott be...

"Szabadságra vágytunk. Mert nyilvánvaló volt, hogy ebből van körülöttünk a legkevesebb." Lázadtak - a művészetükkel, az öltözködésükkel, a féktelenségükkel. Csak az volt a fontos, hogy a maguk színes kis szigetén mindenki azt csinálhassa, amit akar. "Minden igazi műnek van levegője, íze, energiája - a mi sugárzó anyagunk pedig nem volt más, mint az alkotók belső szabadsága. Ez minden direkt politikai tartalom nélkül is a szöges ellentéte volt annak, amiben éltünk. A megfigyeléstől a gondolatrendőrség számos rafinált eszközéig, sok mindennel próbáltak minket - hogy úgy mondjam - befolyásolni. Ez azonban sokunkat még inkább az ellenkező irányba lökött."

A VLS kiállításmegnyitóinak házibuli jelleget volt hivatott megalapozni az öndefiníció szerint szabadidőzenének nevezett valami, ami a Bizottság együttessé nőtte ki magát. Wahorn András, efZámbó, Szulovszky István Joni ("a Dunakanyar legjobb gitárosa"), Kokó művésznő (Szabóné Kukta Erzsébet) és Bernáth(y) Sándor, volt az együttes alaptagja.

Már a nevük is botrányos volt, hiszen arról nyilván mindenkinek az MSZMP politikai és központi bizottsága (vagyis az egypárti diktatúra legfelső irányító szervei) ugrott be. Fellépéseik egyszerre voltak punkkoncertek és perfomance-ok, dalaikban pedig a "színtiszta realizmus randevúzott a dadával, zen-buddhista filozófia felé mutató mélységek fordultak blődlibe" - írta róluk Szőnyei Tamás, akinek tanulmányában azt is olvashatjuk, hogy nem csak a hivatalos szerveknél verték a biztosítékot: '81-ben egy nyilvános vitában Bródy János és Benkő László például kikérte magának, hogy a popszakma nagy kalapjába bevegyék a Bizottságot is.

"Antisztárok akartunk lenni, és azt hiszem, ez sikerült is." A Kontroll Csoport, a Balaton, a Trabant, az URH, a Vágtázó Halottkémek és az Európa Kiadó jelentette hazai új hullámos magból is kiríttak katasztrófazenéjükkel. Az egyre szaporodó fellépések miatt aztán a koncertek veszítettek spontaneitásukból, a folyamatos együttlét természetszerűleg súrlódásokhoz vezetett. Karrierjük csúcsán, a '86-os nyugat-európiai turné után a zenekar többé már nem állt össze - a barátságok ugyanakkor megmaradtak.

"Én a píárcsendes világot szeretem"

A Magyar Hanglemezkiadó Vállalat végtelen nyitottságát demonstrálandó jelent meg 1983-ban a Kalandra fel! című Bizottság-lemez, amelynek elején Wahorn ezt kérdezte: "Mit látsz, Laca?" A válasz így szólt: "Egy nagy segget látok. De nem is látom. Lehet, hogy csak hallucinálok." Egy '93-as Magyar Narancs-beli interjúban ugyanerre a kérdésre már ez volt Laca válasza: "Nagyon sok nagy segget látok."

"Attól váltunk (ön)ironikussá, azért volt bennünk ennyi szarkazmus, mert humor nélkül nehéz lett volna elviselni az elvtársi kisszerűségek napi gyakorlatát, a pitiánerkedés magasiskoláját. Ha túlságosan komolyan veszed magad, beledöglesz. Valahogy ki kellett röhögni őket és magunkat."

'89 táján sem voltak illúziói, reményei, hogy a megteremtődő politikai szabadsággal együtt a felszabadultság érzése járja majd át az embereket. "Azt gondoltam - és igazam is lett -, hogy hamarosan a pénz körül fog forogni minden."

Egy idő után aztán Szentendre is "sok" lett számára. '97 óta Sárospatakon él. Azt mondja, szó sincs elszigeteltségről. A helyi művészeti szcénát puszta jelenlétének vibrálása is felpezsdítette. Közreműködik a helyi művészeti alapítvány munkájában, barátaival tanít a nyári szabadiskolájukban, folyamatosan jelen vannak a város életében kortárs művészeti akciókkal, ötletekkel, egy kis galériát is működtetnek. Van egy közösség, amelynek úgy tűnik, közönsége is alakul.

"A valóság árnyéka önmagának"

Kifürkészhetetlen - ez volt legutóbbi nagy kiállításának címe a szentendrei Művészetmalomban. Ezt nem mások számára állítja magáról, csakhogy valamivel felkeltse a figyelmüket, hanem tárgyszerűen jelenti ki önmagával kapcsolatos tapasztalati alapján. "Mert befelé figyelek. Pedig ma minden arról szól, hogy elvonják az emberek figyelmét önmagukról. Elkeserítő, hogy a kínálat bőségének a látszata miféle általános vakságot okoz.

Zavarba ejtően kínos látni, hogy az embereknek már a látszatok utáni vágyakozás is mekkora kielégülést okoz. Miközben persze a kielégülés is csak látszat. Régebben nem volt ennyi abnormitás. Pontosabban nem kábította az embert minden csatornán ennyi tömény hülyeség ilyen elképesztő elszántsággal és erővel. Annyi nevetségesen fals és hiteltelen mértéket öltő exhibicionizmusba ütközik az ember lépten-nyomon, hogy már az a furcsa, ha valaki normális."

Ezért nézi Laca a Kék pánik kávéház című legutóbbi kötetében a "zen buddhista televízió férfibemondónőjét" a Karma Televízióban, amelyben "csak akkor van adás, ha nincs függőség, és szabadság van, vagy a fogság önkéntes."

(A kiemelt idézetek feLugossy László Kék pánik kávéház című szövegéből önkényesen kiragadott mondatok.)