Maga is reneszánsz személyiség: oktató, nyelvész, fordító, költő, rovata volt a Magyar Narancsban, ráadásul minden "szerepét" mintha rászabták volna. Egykori diákjának  mégis az jut róla az eszébe: ő volt az egyetlen tanár, aki annak idején teázni hívta a nebulókat, kirándulást szervezett nekik és megpróbált közösséget kovácsolni a megszeppent gólyákból.

- Tudja, a Nádasdy családban - apám, Nádasdy Kálmán színházi rendező, anyám operaénekesnő volt, de a történelmi Nádasdy családhoz semmi közünk - megtanultuk, hogy a művészet is egy mesterség - meséli. - Ettől persze választhattunk egészen más pályát is: az egyik bátyám például külkeres lett, a másik viszont festőművész. Én szívem szerint építész lettem volna, de nem mertem felvételizni a műegyetemre. Maradtak hát a nyelvek...

A bohém háttérnek ugyanis voltak konkrét előnyei. Például a családból hozott olasz- és angol- (valamint német-)nyelv-tudással felvételizhetett az ELTE bölcsészkarára. - A nagymamám az isztriai Pulában született, egyformán tudott németül és olaszul. Mi persze nemigen értettük az olaszságát, mert helyi nyelvjárásban társalgott a barátnőivel, de azért a baráti, családi kapcsolatok, no és szüleim zenei képzettsége révén, otthonról hoztuk az olasz nyelvet.

Zongorázni is hordta a gyerekneveléssel megbízott nagymama, de Nádasdy Ádámot nemigen érdekelték az akkordok. Egészen addig, amíg be nem köszöntött a beatkorszak, és egy barátnője be nem vezette a dzsesszzongorázás rejtelmeibe. Akkor aztán szinte mennybe ment az osztálytársai között. - Néha most is leülök a billentyűkhöz, de technikailag nem tartom magam elég képzettnek - mondja szerényen -, a nehezebb részeket bizony inkább fütyülöm.

Tanárként annál precízebb és ezt az angol nyelvészet korrekt, ám olykor rettegett oktatójaként a diákoktól is megköveteli. Minden feladatra alaposan felkészül; ennek igényét talán otthonról hozta, ahol édesapja minden színházi vagy filmrendezésére szinte tudományos alapossággal készült, például 1848-ról egész könyvtárat gyűjtött össze.

- Ha valaki nagyon erős, attól még nem tud súlyt emelni. Így van ez a nyelvvel is: lehet jól tudni egy nyelvet, de akkor is meg kell tanulni bánni vele. Például, hogy tudjuk, mikor kerülünk egy nyelvi aknamezőre... - figyelmeztet. Mintha egyszerre testesítené meg az örök tanárt és az örök diákot. Frank Tibor, az ELTE angol-amerikai intézetének igazgatója például azt meséli, hogy Nádasdyban a mai napig él egyfajta gyermeki kíváncsiság: perzsául tanult, órákat tart jiddisül, pedig nincs köze a zsidósághoz, s egy időben azt is kitalálta, hogy szabadidejükben olvassák és értelmezzék kettesben Goethe Faustját. Irigylésre méltó a mai szakbarbár világban: amihez hozzányúl, abból mindig valami kreatív dolog születik, mondja Frank, aki jó 40 éve ismeri Nádasdyt.

Nem téved sokat, aki azt tartja: minden jó tanárban valahol egy színész is megbújik. Nádasdy évekig a katedrán alkotta meg a maga színházi előadásait, majd tizenöt éve - immár saját jogon - visszatért a valódi színpadra. De ennek is voltak előzményei: a hetvenes évek derekán az angol tanszék fiatal oktatói az Eötvös Klubban (a mai Centrál kávézóban) rendezték meg szokásos karácsonyi ünnepségüket. Ezeken Nádasdy színészi vénájáról is tanúbizonyságot tett: többek között jeleneteket rögtönöztek Frank Tiborral egy képzeletbeli amerikai vendégprofesszor magyarországi látogatásáról, és a publikum dőlt a harsány nevetéstől.

Színészként ugyan nem, de fordítóként visszakerült a színház világába is: az első felkérést mint olaszos, egy Goldoni-vígjáték magyarításáért kapta, ezt követte Shakespeare Szentivánéji álma 1994-ben, ami meglehetős port vert fel. A humor itt is fontos szerephez jutott. - A közönség nagyokat nevetett, de nem azért, mert én olyan vicces dolgokat írtam volna bele az eredeti darabba - szabadkozik -. Csupán annyit tettem, hogy letöröltem egy homályos ablakot, hogy jobban átlásson rajta színész és néző: pontosan értse, hogy miről van szó.

Rágcsálom a ceruzát, és munka közben jön az ihlet is - avat be. Most éppen a Lear királyon dolgozik a nyíregyházi színház számára. De az olasz világtól sem szakad el, szabadidejében - kezdetben saját kedvteléséből, most már a Magvető kiadó felkérésére - Dante Isteni színjátékát fordítja. Kedvenc darabja meglepő módon a Rómeó és Júlia. - Az én értelmezésemben egy kolosszális pechsorozat, egy vérbeli vígjáték, ami rosszul végződik. Mercutio haláláig olyan, mint egy kedélyes osztálykirándulás. Csak aztán a sofőr szívinfarktust kap a kormánynál, és a busz feltartóztathatatlanul rohan a szakadék felé - aztán le is zuhan.

Az értelmezés meglehetős bátorságra vall, de ez soha nem állt távol Nádasdytól. Ha valaki a mai Magyarországon, ahol csak a rendőrök sorfala védte meg a Meleg Büszkeség résztvevőit a randalírozók haragjától, nyíltan meri vállalni melegségét, az több mind bátor. Különösen egy feleség és két gyermek után. Fokozatos folyamat volt ez is. - Tudja, húsz évig egy pszichoanalitikussal éltem együtt, de ő diszkrét emberként nem akarta nagy dobra verni hovatartozásunkat. Sajnos néhány éve meghalt; a mostani élettársammal úgy gondoljuk, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben meg kell szólalni. Elvégre a magyar parlament törvénybe iktatta az egyneműek együttélésének jogát, az anyakönyvvezetők minden rosszalló gesztus nélkül összeadják a párokat. Ne higgyük már azt, hogy a csőcselék dönthet az ország sorsáról!

Az egyetemen egyébként nem érez semmilyen hátrányos megkülönböztetést, amióta nyíltan vállalja másságát. De csak a fejét rázza, amikor ezt az egyetem liberális légkörének tulajdonítom. - Liberálisnak azt tartanám, ha ezzel mindenki egyetértene. De erről szó sincs. Inkább polgári konzervatív mentalitásról beszélnék, vagyis arról, hogy nem szólunk bele egymás dolgaiba. Szerintem ez a régimódi polgári viselkedés alapja. Én is eszerint élek.