A Mohácsi testvérek (István és János) ezúttal sem fordítást, hanem parafrázist készítettek, szövegük a történet, a helyzetek, a társadalmi szituáció lényegéből fakad, nem a XIX. század végi román író szellemességeiből. S ha olykor mégis szinte szó szerint véljük Caragialét hallani, az nem a véletlen műve, hanem az abszurd látásmód hasonlóságából ered. Nem a szavak, a kifejezések, hanem a szellemiség és a szellemesség természete azonos. A hirtelen termett polgárság, a hamarjában, lényegük nélkül felvett demokratikus formák, pózok veszedelmes vircsaftja szól a primitív nyelvi hibákkal, ócska szójátékokkal elmondott bohókás történetben. Fodor Viola kopottan monumentális díszletében, Remete Kriszta megtépázott jelmezeiben a Balkán és vidéke mutatkozik meg egykor és ma, ahol a románok is mi vagyunk.

És Mohácsi János rendezői vezérletével csodákat művelnek a színészek, ha nem éppen velük történik a csoda. Urbán Tibor főszereppé emeli a vígan alázatos rendőr alakját, aki minden utasítást abban a biztos tudatban hajt végre félig-meddig, a maga kedve szerint, hogy nyers erőszakra, korrupt, sikkasztó, de hű végrehajtó személyzetre mindig, minden rendszernek szüksége lesz. Kovács Zsolt bűvészként mutogatja és rejtegeti a városka főemberének férji vakságát: sohasem fogjuk megtudni, vajon magas politika vagy szenilitás vezérli-e. Pál András egy naiv amorózó viselkedése alatt hordja a főrendőri jellemet, Herczeg Adrienn természettől esetlen bájú úriaszszony, Zayzon Zsolt megszeppent álellenzéki. Ottlik Ádám és Szabó Vera remek koreográfiával adja elő egy jól összeszokott politikuskettős kötelező kűrjeit.

Mohácsiék megkettőzik Caragiale kulcsszerepet játszó részeg polgárát, aki hol elveszíti, hol megtalálja a bajokat hozó levelet - helyette Märcz Fruzsina és Vidákovics Szláven pompás alakításában egy alkoholban ázott grófi pár lötyög a demokratikus hangoskodások közepette látszólag idegenül, ám a feudális gyökerek múlhatatlanságát kifejezőn. Nagy ötlet az is, hogy a központból kijelölt képviselő, akinek felbukkanása visszamenőleg értelmetlenné teszi az egész választási komédiát, bár csak utólag jövünk rá, végig jelen volt a városkában, a rend túlbuzgó őre ugyanis csavargónak vélve az idegent, a cigányokkal meg az ellenzéki szerkesztővel együtt sittre vágta még a történet kezdetekor. A ruháitól is megfosztották, így amikor végre színre léphet, Pilinczes József római tógát formázó lepedőben jelenik meg. Mindössze ennyi készíti elő a végső fordulatot, az összefoglaló nagy poént: a politikai elit nemcsak békében, szeretetben összeborulva felejt utólag minden acsarkodást, leleplezést és lelepleződést, hanem egy hatalmas léggömbre szállva elindul Róma felé, miközben Kovács Zsolt lelkesítő szónoklatot intéz a lent maradókhoz, hogy a földön futva, sárban, mocsárban küszködve kövessék őket.

Erős szatirikus kép ez az Európát megcélzó keleti végekről. Gondolatilag következik is az addigiakból, csak hangvételében idegen tőlük, színházilag nincs igazán benne - legalábbis a bemutatón még nem volt benne - az előzményekben. A lényegi kapcsolat röhögés közben elveszett.