- Már túl van jó pár fellépésen. Hol aratta legnagyobb sikerét?

- Legszívesebben még mindig a genfi verseny döntőjére gondolok vissza, ahol kiválóan megértettem magam mind a zenekarral, mind a közönséggel. Már az elődöntőkben óriási ösztönzést kaptam, a döntőben pedig még be sem fejeztem az utolsó hangot, máris kitört az ováció. Leírhatatlan érzés volt.

- Az előző három évben összesen 70 koncertje volt, most egy év alatt lesz majdnem ennyi. Nem megterhelő a váltás?

- Két hónapja még soknak tűnt, de már hozzáedződtem. Nem kell ezt túlmisztifikálni: amíg az ember utazik és próbál a zenekarral az kiszámítható munka. A művészet a színpadon kezdődik. De végül is én egész életemben erre készültem. Azért gyakorlok nyolcéves korom óta naponta több órát, hogy ne érjen váratlanul, ha játszanom kell majd. Japánban megszervezték, hogy találkozhassak Starker Jánossal, és amellett, hogy rengeteg zenei tanáccsal látott el, annyit mondott: előadóművészként két szabályt kell csak betartanom. Semmin se lepődjek meg, és ha arra kérnek, hogy üljek le és zenéljek, akkor üljek le és zenéljek. Másra nem kell figyelni.

- Fel lehet készülni a versenyekkel és fellépésekkel járó stresszre?

- A koncert közben el kell jutni arra a szellemi síkra, ahol már nem számítanak az emberlétből adódó félelmek és komplexusok, csak a zene. Ezt az átszellemülést is lehet gyakorolni. A versenyek pont arra jók, hogy az ember megeddze az idegeit, hogy erre bármikor képes legyen. De a legfontosabb, hogy fel merjük vállalni azt, amit közölni akarunk a zenével, és azért gyakoroljunk, hogy ezt meg tudjuk valósítani. Emellett hagyni kell egy kis teret az adott pillanat inspirációjának is. Attól lesz élő az előadás.

- Ma már inkább egyfajta akrobatamutatványt várnak a zenészektől.

- Ez így van, és ez a versenyek presztízsét is aláásta. Sok koncertszervező ma már csak néhány versenyt vesz komolyan. Sajnos, a megmérettetések komoly része csak a zsűri érdekeit szolgálja, sok pedig olyan objektív módszereket alkalmaz - például hibaszámlálás - aminek nem sok köze van a művészethez. Mégis, a fiataloknak nemigen van más választásuk, ha ki akarnak tűnni a mezőnyből.

- A repertoárját elnézve kevés kortárs zenét ad elő.

- Játszom én kortárs zenét is, de inkább Nyugat-Európában. Tény, hogy kevés olyan mű van ezek között, amiben hinni tudnék. A versenyekre a kötelező darabokat csak egy hónapig gyakorlom, azok nem hagynak bennem mély nyomot, de mondjuk Ligeti, Lutoslawski, vagy Dutilleaux gordonkaversenyének olyan hatásmechanizmusa van, amire én is tudok építeni. Ezeket szívesen játszom. Egyébként kár, hogy kiveszett a liszti és chopeni hagyomány: azoké a művészeké, akik el is játsszák a saját darabjaikat. De amíg elő nem állok valami zseniális csellóversenynyel, addig ezen aligha tudok változtatni.

- Mi alapján döntött diplomakoncertjének darabjairól?

- Nekem az fekszik a legjobban, ha zenekari kísérettel szólózhatok, szerencsére a Győri Filharmonikusok felajánlották a segítségüket. A Brahms cselló-hegedű kettősverseny esetében a zenekari zene mellett ott van a kamarazenei egymásra koncentrálást igénylő duózás is, amelyben jó partnerem lesz Baráti Kristóf. A szólódarabomon többet gondolkoztam, végül azért döntöttem Dvorák h-moll csellóversenye mellett, mert ez az első nagy mű, amivel megismerkedtem. Starker, Casals, Yo-Yo Ma és Jacqueline du Pré felvételeit órákon át hallgattam tanulás közben és helyett, miközben azon álmodoztam, hogy én hogyan fogom majd egyszer nagyközönség előtt eljátszani.