Josette, egy nagypolgári család elhanyagolt gyereke volt, az, aki "úgy" csinált, mégpedig az abszurd drámaíró, Eugene Ionesco gyerekdarabjában. És pont akkor, amikor elmagyarázta - amit a felnőttek soha nem vallanának be -, hogy milyen jó is evés után ellazulni, lepihenni és közben... A berlini Theater an der Parkaue ötéves kortól ajánlott előadásának címszereplője szüntelen faggatja apját, például arról, hogy mi a lélek, folyton játszani akar és csodálkozik, hogy a felnőttek veszekedés közben szó szerint ugyanazokat a szavakat vágják egymás fejéhez érvként és ellenérvként. A gyerekek a sok "hülyeségen", a szülők meg leginkább önmagukon nevetnek...

A kelet-berlini szovjet katonai adminisztráció utasítására alapított intézmény 1950-től A Barátság Színháza néven arra volt hivatott, hogy a szocialista vívmányokat a művészetek útján jutassa el az ifjúsághoz. Németország legnagyobb állami gyermek- és ifjúsági teátrumát húsz éve már nem az ideológiai kötöttség, hanem a szemléletbeli és stiláris nyitottság jellemzi. Három játszóhelyén összesen hatszázan férnek el, évente tucatnyi premiert tartanak, kéttucatnyi darab szerepel a repertoárjukon.

- Arról nincsenek vizsgálati eredményeink, hogy a hozzánk járók milyen arányban vállnak felnőttként színházfogyasztókká - mondja Sascha Willenbacher színházpedagógus és dramaturg. Majd leszögezi: az állami támogatást nem is ezért kapják. Az a feladatuk, hogy minél sokrétűbb hozzáférést biztosítsanak a fiataloknak a magas színvonalú kulturális értékekhez. Államilag finanszírozott program keretében minden német színháznak van partneriskolája, így nekik is. Az évad elején találkozót szerveznek a színházfelelős pedagógusokkal, azoknak a tanároknak pedig, akik diákjaikkal színházazni szeretnének, komplex képzést nyújtanak. A színházlátogatás előkészítéseként a konkrét darabhoz tanórai keretben esztétikai, formanyelvi és művészeti beavatót tartanak. Szorosan együttműködnek Németország vezető művészszínházával, a berlini Deutsches Theater ifjúsági részlegével. Kétévente országos fesztivált rendeznek, a téli szünetben pedig százhúsz 8-20 éves jelentkező vehet részt egyhetes workshopon - hallgatom ámulva a szakmai repertoár javát. Tegyük ehhez hozzá, hogy bár a Theater an der Parkaue mintaadó intézmény, de Németországban átfogó színházpedagógiai programmal minden adófizetői pénzből működő színháznak rendelkeznie kell.

Az 1938-ban Németországból angliai nyaralás címén kimenekített tízezer zsidó gyerek történetéről a dokumentarista színház eszközeivel szólnak, vagyis nem a szerepalakítás áll az előadás előterében, hanem autentikus életútinterjúk révén a szöveg. Az Oscar- és Golden Globe-díjas A fiúk nem sírnak nyomán készült előadásuk a társai által kivégzett transzszexuális tinédzser története; a körüljárt téma: Ki vagyok én? Nem hiányoznak a kínálatból a kötelező olvasmányok, mint Lessing, Brecht vagy Kafka művei, és a klasszikus Grimm- és Andersen-mesék sem.

- Nem a történetmesélés jelenti munkánk lényegét, hanem az, hogy olyan jelenségekre kívánunk reagálni, amelyek a mindennapok megélésével kapcsolatosak. A művészeti munka legfontosabb része pedig - alkotói és befogadói oldalról - az értelmezés. Nyitottnak kell lennünk. Ezért sok "nagyszínházi" rendezővel, számos független társulattal, és társművészetek képviselőivel dolgozunk együtt. Ha bezárkózunk, unalmasak leszünk. A fiatalok pedig egyáltalán nem udvarias kritikusok...

A "kortárs" témák művészszínházi megközelítésének helyességéről Németországban sem könnyű meggyőzniük a sokszor konzervatív pedagógusokat és szülőket.

- Ők nem járták ki a mi "iskolánkat" - nevet Sascha Willenbacher, aki szerint kivált klasszikus drámák esetében kérik számon rajtuk az eredeti szöveget, a műhöz való hűséget, a filmszerű realizmust.

Az egyik legnagyobb kihívás a tinédzserek megnyerése, akik hatalmas szabadidős kínálatból válogathatnak. Ha ők maguktól a színházat választják szórakozásul, az a nagy siker.