- Kezdjük a legfrissebb hírrel: Szász János filmet készül forgatni a talán legnagyobb irodalmi sikert elért regényéből, A nagy füzetből.

- Sokan megkerestek a megfilmesítési jogokért: amerikaiak, spanyolok. Egy madridi nő a teljes Trilógiát akarta, s egy időre le is foglalták a könyvet. Végül megkeresett Szász János. Elküldött néhány DVD-t, hogy nézzem meg a filmjeit. Megnéztem az Ópiumot, a Woyczeket, meg a Wittman fiúkat, és nagyon meggyőző volt. Úgy is mondhatnám, hogy az én stílusomban dolgozott. De nekem nem is ez volt a legfontosabb, hanem az, hogy így egy magyar alkotó kezébe kerülhetett A nagy füzet.

- Már a forgatókönyv is elkészült?

- Igen. Szász két ízben is járt nálam, és szinte mindenben egyetértettünk. A forgatókönyvvel kapcsolatban is csak néhány változtatást javasoltam.

- Szász János képi világát nagyon jól fogja ellenpon tozni a regény szikár, jelző nélküli nyelve. Tudatos döntés volt ez, vagy a frissen ta-nult francia nyelv állt ellen önnek?

- Én határoztam így. Korábban verseket írtam, magyarul, meg is jelent néhány belőlük a párizsi Irodalmi Újságban és a Magyar Műhelyben, de én nem szerettem ezeket a költeményeket. Túl érzelgősek voltak, túl szépek. Nem akartam ilyen virágosan írni többé. Ezért döntöttem úgy, hogy amit lehet, leegyszerűsítek.

- Ezért hagyta el a jelzőket is?

- Meg mindent, amit nem lehet látni, vagy hallani. A belső gondolatokat is. Csak a cselekvés maradt. Különben is, milyen butaság az olyan mondat, hogy: "Ragyogott a szeme". Semmit sem tesz hozzá a szöveghez. Persze, a folytatásban kissé már lazítottam a szabályokon, de ez érthető is, hiszen az első regényben gyerekek beszélnek. Később, ahogy nőttek, már megengedhettem magamnak, hogy egy kicsit bővebben meséljenek, hiszen a felnőtt lét már szószátyárabb. Egy szabályból azonban sosem engedtem: ne érzelmeskedj!

- Miért döntött a folytatás mellett?

- Ez már nem döntés kérdése volt. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Annyira foglalkoztattak az ikrek, hogy egész nap azon törtem a fejem, hogy vajon mi lesz velük. Így történhetett, hogy még meg se jelent A nagy füzet, én már nekifogtam a folytatásnak.

- Meglepte a siker?

- Az első évben tíz nyelvre fordították le A nagy füzetet. Egymás után futottak be az ajánlatok a kiadóhoz. Igen, meglepett a siker, aztán hozzászoktam egy kicsit.

- Nem lehet könnyű az öndefeníció. Svájcban élő francia író, aki lélekben magyar.

- Pedig nagyon egyszerű. (Feláll, kiveszi a táskájából az útlevelét.) Nézze csak meg. Magyar útlevelem van, magyar állampolgár vagyok. Más kérdés, hogy igazából egyik ország sem fogad el írójaként. Valahol a senki földjén állok. A svájciakat nem nagyon érdekli az íróságom, a franciák a frankofón jelzőt aggatják rám, ami világosan jelzi: franciául alkot, de nem francia. Én meg az emigráció után úgy éreztem, hogy nincs semmi értelme magyarul folytatni. Egy olvasóm se lett volna. Ma már majdhogynem negyven nyelven olvasnak, és azt hiszem, most már mindegy is, hogy minek vallom magam.

- Ír még?

- Tizenöt éve nem írok. Egyszer még nekifogtam egy utolsó regénynek, de nem lett belőle semmi. Nem tudtam befejezni, nem ment. Elfáradtam. A Trilógia népszerűsége is lefoglalt, de az igazi ok, azt hiszem, az lehetett, hogy belül éreztem: úgysem tudok már jobbat írni, s akkor már nem érdemes.

- A nevét már így is megjegyezte a világ.

- Ne is mondja. Eleinte színdarabokat írtam, s bizony álnevet kellett használnom, mert folyton az angol krimiíróval kevertek össze. Kris-tof Zaik néven vagy húsz színdarabot írtam, s a regény borítójára is ezt akartam fölírni, de a kiadóm lebeszélt róla. Ez már túl komoly ahhoz, hogy ne a rendes nevemmel vállaljam. Így lettem Agatha Christie.