Nem is tudom, helyes-e az iparosokat ennyire rossz hírbe hozni, hogy hozzájuk hasonlítom a Rádiózenekar teljesítményét, de az biztos, hogy a zeneakadémiai estnek a művészethez vagy a zenéhez igen kevés köze volt. Pedig volt valami látszólagos jó ötlet, Mozart a középpontban, Mahler a végén, és Dohnányi az elején, bemelegítésnek megteszi, és közben zászlóbontás. Dohnányi főzeneigazgatója volt a Rádiónak, néhány évtizeddel később pedig megírta az Amerikai rapszódiát, most egy amerikai első karmester áll az intézmény élén, néhány évtized múlva talán megírja a Magyar rapszódiát. Csak legyen, aki eljátssza.

Mert Stephen D'Agostino megint nem győzött meg muzikalitásáról, a Rádiózenekar pedig végképp leszakadni látszik a zenekarok közötti versenyben. Ami azt illeti, a műsor sem tökéletes. Dohnányi mintha ellenállna az utókor rokonszenvének, egyre inkább az az ember benyomása, hogy élete első felében nem volt ideje és türelme a komponáláshoz, a második felében pedig mondanivalója nem volt, rutinosan nehézkes, mint aki bizonyos határig bármikor eljut, de még véletlenül sem lépi azt át. Mondaná, mondaná az Amerikai rapszódiában is, már az általa feldolgozott dalokkal: I am a poor wayfaring stranger - ez a dal szól a zenekarból, vagyis hogy szegény vándor, idegen vagyok. Nyilván nem véletlenül választotta a dallamot az akkor már évek óta Amerikában élő Dohnányi, de már csak illusztrálni tudja a magányt, a vándoréletet, átélni nem lehet vele, ahogy az amerikai vidámságot, a remélt otthont sem. Sablonos a mű, kiszámítható fordulatokkal, egyetlen jó tulajdonsága, hogy nem hosszú.

Mozart d-moll zongoraversenye viszonylag nagy zenekarral és nagy zongorával hangzott el. A nagy zenekar a hangzást erőssé, de már a kezdetektől fogva enyhén zavarossá tette, az pedig már az első tétel legelején kiderült, hogy Ránki Dezső nincs jó formában. Hogy mennyire nincs formában, az a tétel kétharmadánál lett világos, egy vérfagyasztó memóriazavarnál, amit kétségbeesett csapkodással sem sikerült leplezni. Ránki nem olyan hidegvérű és briliáns, mint annak idején Dohnányi volt, aki úgy tudott rögtönözi, hogy az értők is azt hitték, rosszul emlékeznek a darabra. Ránki Dezsőnél ugyan nem volt teljes összeomlás, de ettől kezdve már a cél a darab vége volt. Gyors léptekkel haladtunk, és persze Ránki még ilyenkor is minőség, egy frázis az oboától, amit megismétel a zongora, és máris egyértelmű a különbség. Az egyik oktalan, céltalan hangadás, a másiknak formája van, dinamikája, az egyik hangból következik a másik. A harmadik tétel során gondolatban gratulálok az oboistának, hogy ilyen hoszszú ideig leplezni tudta alkalmatlanságát a zenekarban. Nem mintha a társaság egésze szemrehányást tehetne neki. Egész ténykedésük mintha tiltakozás lenne a zene világnapja ellen, de ha tényleg utálják a zenét, csak azt tudom mondani: látszik.