A nyáron megújult a Pesti Színház előtere. A leglényegesebb változás, hogy a falakra fölírták a nagy elődök, a Vígszínház egykori hírességeinek neveit. Reménykeltő munkamegosztás sejlik föl. Kint a múlt, bent a jelen, sőt a jövő. Hiszen az első bemutató egy tavalyi nagy prágai sikernek, a DISK (olyasmi, mint az Ódry Színpad) "radikális musicaljének" adaptációja.

Zene, rendezés, díszlet, jelmez egyenesen a cseh fővárosból hozatva. Az alapanyag meg Párizsból való, ötnegyed évszázada elnyűhetetlen. A cím, A nő vágya nem egyéb, mint Zola híres regénycíme, a Hölgyek öröme (Au bonheure des dames, 1883) korunkhoz durvított változata. A téma szintén tartós, ráadásul manapság különösen időszerű is: a kapitalizmus farkastörvénye. A kegyetlen konkurenciaharcban pusztul a kisember és a tisztesség. Vidéki kislány a fővárosba kerül és megromlik, sőt romlása árán diadalmaskodik. Benne rejlik a szokványhazug operett-musical álom lehetősége éppúgy, mint a metsző társadalomkritikáé és ezzel együtt a leleplező műfajparódiáé is. Ám ez keskeny, veszélyes ösvény. Az igazi paródia szinte olyan, mint a jó paródia, miközben az ellenkezője.

A Pesti Színház radikális musicaljének garantáltan Prágából érkezett elemei, díszlet, jelmez, zene erőteljes antimusicalt sejtetnek, legalábbis radikális tagadását mindannak, amit e valaha frissességet, elevenséget, szellemességet ígérő műfaj nevében manapság elkövetnek és árusítanak. Petra Vlachynská és Barbara Wojtkowiak jelmezei nemcsak elrajzoltak, leleplezően torzítottak, de egy teljes művi, minden igazat és természetesen emberit tagadó világot hoznak színre, Iva Nemcova díszlete pedig praktikusan semleges, hangsúlyozottan jelzésszerű keretet nyújt ehhez. Milos Orson Stedron zenéje meg játékosan gunyorosnak hallatszik. Lucie Malkova rendezőnek valószínűleg mindössze a játék lelkét, szellemét, stílusát nem sikerült maradéktalanul áthoznia Prágából, a Művészeti Akadémiák Színházi Fakultásának színpadáról. A Pesti Színház előadása nem könnyeden egyensúlyoz musical és ellenmusical, érzelgős karriertörténet és könyörtelen erkölcsbírálat között, hanem bizonytalanul billeg a keskeny ösvényen.

A leginkább paradox az, hogy ezt a fiatalos stílust legjobban a viszonylag öregek érzik. Átütő erővel csak Kútvölgyi Erzsébet hozza, de Hegedűs D. Géza is magabiztos benne. Csőre Gábor és Lajos András gyakran beletalál, legjobban a főhősöktől átvett szerelmi kettősükben. Hullan Zsuzsa a társadalmi élet szörnyetegeként pontos. Hegyi Barbara csak a kezdetben jéghideg bankár asszonnyal azonosul igazán, a szerep felolvadásával az alakítás is szétfolyik. Sarádi Zsolt nem jut túl az elegáns jótevőnek, a fővárosban elveszetten tévelygő hősnő védelmezőjének, majd az ellágyuló szerelmesnek a szerepén, az üzleti hiénát lényegében elsikkasztja. A pályakezdő Bata Éva korrekten megrajzolja a falusi naivából kemény-kegyetlen üzletasszonnyá válás pályaívét, de anélkül, hogy ennek a történetnek keserű humorából, groteszk borzalmából valamit is sejtetne. Fesztbaum Béla szívszaggató kisembersorsot, Kovács Martina szép, tiszta morált mutat fel, de rajtuk nem múlik az előadás.

A Pesti Színház merész kísérletét tisztán művészi szempontból legfeljebb félsikernek érzem. Mégis örülnék, ha a közönség körében teljes sikert aratna. Annak tudnám be, hogy Pesten is él még a színpadi igazmondás vágya.