Negyvenhét évesen, háromgyerekes családapaként amúgy kitűnő egészségnek örvend, de a Der Spiegel német hírmagazin washingtoni irodavezetői minőségében éppenséggel a végét járja. Befellegzett a nyomtatott sajtó hozzá hasonló kövületeinek, és már meg is hasonlott önmagával. - Harcol bennem a "breaking news"-ra, azaz a hírfolyam szenzációval való megtörésére törekvő online zsurnaliszta és a letisztult "nyomtatott sajtós", aki szépen megvárja a péntek esti lapzártát. A gond az, hogy e két fickó ugyanazért a fizetésért, ugyanazért az olvasótáborért, ugyanazokért az erőforrásokért küzd. Szerencsére az online énem legalább könyörületes: lassan végez a nyomtatott lapossal - mondta utolsó leheletével a washingtoni Woodrow Wilson Nemzetközi Tudósközpont hallgatósága előtt.

Steingartnak akkor esett le, hogy új szelek fújnak, amikor - még berlini irodavezető korában - telefont kapott a "Tükör" hamburgi központjából. A belső ellenőr arra volt kíváncsi: valóban megért-e 80 eurót (mai áron csaknem 22 ezer Ft-ot) a cégnek, hogy Steingart, akit 2004-ben egyébként az év gazdasági szakírójának választottak, elfogyasztott egy üveg vörösbort egy neves közgazdásszal, majd elszámolta azt reprezentációs költségként. Mondta volna erre a tudósító, hogy igen, bármennyit megért volna a bor, továbbá idézte volna a hírmagazint több mint fél évszázadon át irányító Rudolf Augsteint, aki szerint az újságírás nem foglalkozás, hanem küldetés. De nem ezt tette, mert érzékelte, hogy a helyzet véresen komoly.

És Hamburgban még nem is a legvéresebben. A magazin heti egymillió feletti példányban fogy, a Spiegel Online vezeti az internetes hírpiacot Németországban. Amerikában viszont - ahonnan a válságok begyűrűzni szoktak - összességében megállíthatatlannak tűnik az írott sajtó leépülése. Lapok szűnnek meg vagy kényszerülnek kisebb felületre, ritkább megjelenésre, a szerkesztőségek létszámát sok helyütt a felére csökkentik. Csak tavaly több tízezer munkahelyet veszített az amerikai média. Paul Starr, a Princeton Egyetem kommunikációprofesszora, a komoly visszhangot keltett, korábban lapunkban is ismertetett "Viszlát, újságok kora! - Itt a korrupció új érája" című írás szerzője azt a rossz hírt közölte az említett fórumon: a recesszió végeztével nem ér majd véget e lejtmenet. Ugyanis a papírkiadások példányszámcsökkenése, valamint amögött, hogy (a korábbiakhoz képest most csak csordogáló) hirdetési bevételeket a keresőmotorok gazdái, így a Google, valamint az olyan ingyenes hirdetési site-ok, mint Amerikában a Craigslist fölözik le, egy vergődő üzleti modell sejlik fel.

Starr azok közé tartozik, akik a "régi média" agóniájában a demokráciadeficit növekedését látják. A minőségi sajtó megroppanásával ugyanis nem lesz, aki érdemben kérdőre vonja, elszámoltathatóvá tegye a politikusokat és az üzletembereket. Ha menet közben ez nem is tűnik fel, ezt a feladatot a napi sajtó - ha jól működik - egyszerűen a folyamatos létezésével, tudósításaival, azaz nagy szenzációk, leleplező riportok nélkül is ellátja. Figyelemre méltó ebből a szempontból egy, éppen a Princeton Egyetemen elvégzett médiakutatás. Az elemzők arra a következtetésre jutottak, hogy az ohiói (de Kentucky északi részén is terjesztett) The Cincinatti Post megszűnése, és így a helyi lappiac beszűkülése után csökkent a választási részvétel, a már hivatalban ülő politikusokat pedig nagyobb eséllyel szavazták meg újra. Nincs ugyanis, aki legalább bolygassa az ügyeket.

De miért nem képes betölteni ezt az "őrkutya" szerepet az állampolgár/laikus újságírók hadával dolgozó "új média"? A közkeletű magyarázat szerint azért nem, mert csak blogol, kommentál, már meglévő híreket gyúr egybe, de kevés eredetit hoz a felszínre. (Starr is kétségbe vonta, hogy csínbe megy-e, kemény konfliktusokba bocsátkozik-e hosszú távon a nonprofit sajtó.)

De ez sem teljesen igaz azért. A sokáig a nyomtatott sajtó mókuskerekén, de azért igen rangos lapoknál (The New York Times, The Los Angeles Times) taposó Allison Silver - ma az online The Washington Independent alapító főszerkesztője - azt a helyzetet vázolta, amikor az iraki háború megindításának környékén Arianna Huffington (az internetes média egyik legérdekesebb jelensége, az általa alapított The Huffington Post akkoriban még nem létezett), illetve a veterán Seymour Hersh egy hetilaptól (!), a The New Yorkertől hogyan mosta le a pályáról az internet kínálta időbeli folytonosságban a The New York Times papírkiadásának a háború indoklását taglaló cikkeit. Ennél is érdekesebb, hogy - amint Silver elmondta - a nagy lapoknál, ahol dolgozott, korábban melléküzemágként működött az online szerkesztőség. Afféle Szibériának, belső száműzetésnek tekintették azt - az azóta sok tekintetben beelőzött "új médiát" pedig "őrültek és újdondászok gyülekezetének" -, és a parkolópályára helyezett munkatársak kerültek oda. A referencialapnak, a "szentírásnak" a nyomtatott lapot tekintették. De a mai hírversenyben már kínosan hosszú idő telik el két papírkiadás között, miközben a blogolástól, az online fórumozástól nem idegenkedő újságíró az internet segítségével folyamatosan tesztelheti információinak hitelességét is. (Washingtoni külügyes körökben igen népszerű például a The Cable, a rangos folyóirat, a Foreign Policy blogja. A nagykövetjelölésekkel, vezető tisztviselői kinevezésekkel kapcsolatos füleseket nyomban élénken vitatja a szakmai közeg.)

Leonard Downie Jr. tavalyig 19 éven át volt a The Washington Post felelős szerkesztője, és e minőségében kilencszáz ember munkáját irányította. Most az Arizonai Állami Egyetem kommunikációprofesszora. Az amerikai sajtó egészét feltérképező kutatás részeként utazza be az Egyesült Államokat: lapszerkesztőségeket, rádió- és tévéstúdiókat keres fel. Ő Starr professzornál optimistábban ítélte meg a fejleményeket: elképesztő "erjedési időszaknak" vagyunk tanúi. Az "új média" úttörőire az ország délnyugati csücskéből hozott példát. Nem is annyira a San Diego News Networköt (SDNN), a helyi ügyekre fókuszáló tipikus online híraggregátort, hanem a tőle független, és papírkiadással nem is rendelkező Voice of San Diegót, amely a "sztorikban", a "helyi szenzikben", azaz a kemény hírversenyben fekteti sokszor kétvállra az ottani vezető lapot, a kissé berozsdásodott Union-Tribune-t. - Tudósításaikkal és mélyre ásó oknyomozó riportjaikkal kiemelkednek az internetes környezetből, amelyet sokáig a fizetetlen amatőrök által írt pártos kommentár, a pletyka, a vitriol és az állampolgári újságírás uralt - írta a Voice-ról a The New York Times, finoman belerúgva azért közben a (korábban?) őrülteknek és botcsinálta újdondászoknak tekintett derékhadba.

Azaz Gabor Steingartnak lehet új élete, sőt (online) elsőbálozó is lehet még, csak erősen hinnie kell a reinkarnációban. Ez anyagi kérdés is. Paul Starr nem véletlenül idézte a Sherlock Holmes-sztorik szereplőjét, Neville Sinclairt, aki azt vette észre: jobban megél a házalásból, mint az újságírásból. Amerikában gyakran emlegetik az "évi 30 ezer dollárt". Ki az az egyetemről kilépett fiatal, aki hírlapírónak megy ennyiért, izzad egész nap folyosókon állva, küzd céges és politikai PR-osokkal, kordont vigyázó rendőrökkel, megy perre cikkei miatt jól fizetett ügyvédekkel? Magyarországon még biztosan sokan és szívesen teszik az ennek megfelelő 5,6 millió Ft-ért, errefelé viszont a diplomás szakmákban ez megalázóan kevés pénznek számít. Miközben, mint Steingart mondja, a Google, "ez az újrahasznosító vállalat" megszedi magát a híriparon, sőt a pénzszagot időben megérző távközlési vállalatok is ezt teszik.

Az írott sajtó elveszett, ha nem kényszeríti ki a szellemi tulajdonhoz fűződő jogait a keresőmotorok, a híraggregátorok működtetőitől, majd dollárosítja azokat - értettek egyet a Woodrow Wilson központban felszólalók. Az Associated Press hírügynökség - amely a Reutersszel, a Bloomberggel ellentétben nem szokványos magáncég, és nem is állami ellenőrzésű, mint az AFP vagy az MTI, hanem négyszáz amerikai lapé, közösen - már egyezséget préselt ki a Google-ból, az európai lapkiadók pedig most vannak soron. Starr - többek szerint az amerikai valóságtól elrugaszkodva - felvetette a skandináv állami laptámogatási rendszer átvételének indokoltságát is. Nem feltétlenül kell ennek a tartalom politikai vagy üzleti hátterű kompromittálódásával járnia. Ahogy régen Amerikában is volt rá példa, az állam már sokat segítene azzal is, ha beszáll a terjesztés költségeibe. Ha annyit soha nem is hoz ez már a konyhára, hogy Gabor Steingart gondtalanul rendelhessen 80 eurós bort a meghívott neves közgazdásznak.

Washington, 2009. október