A zene mindenkié - jutott eszembe már megint, de most azzal a kiterjesztéssel, hogy: aki kíváncsi rá. Itt az ország közepén, az Operaház előtt a sajtón és a résztvevőkön kívül - akikről alább természetesen szó lesz - a zenének szentelt és jó alaposan beharangozott ünnepnapon speciel úgy kéttucatnyian voltak kíváncsiak rá. Lehet erre azt mondani, hogy kérem, vaskos dologidő volt, de ez azért nem egészen kerek, mert mondjuk a teszkó zsömleosztályán is dologidő volt tegnap tizenegykor, és ugye.

Pedig lett volna miért kiruccani a Sugárútra, mert - és máris itt vagyunk alább - nem más, mint a Budapesti Filharmóniai Társaság játszott a publikumnak barokkot, aztán a rendezvény frontembere, Szalóki Ági énekelt csudaszépen, aztán a Budapesti Filharmóniai Társaság játszott barokkot. Nagyszerű volt.

Valami klassz Händel-melódiával a fülemben vágtam neki a következő ünnepi helyszínre vezető útnak, ahol csalódottan konstatálhattam, hogy Yehudi Menuhin 1975-ös általános mozgósítása, miszerint minden év október 1-jén tessék elővenni a hegedűt, furulyát, dorombot és ütőgardont, és tessék csak nyugodtan játszani, utcán, gangon, parkban, padon, ide hozzánk, talán valami alacsony légköri mágneses anomália miatt, még mindig nem ért el. Egy, csak egy legény verte a dobot a vidéken, viszont korántsem a zenélés önfeledt öröméért, hanem úgynevezett pénzért, amelyet egy széttaposott sapkában gyűjtögetett, ínségesebb időkre.

Közép-Európa legnagyobb zsilipelőjében, tehát a Nyugati téri aluljáróban persze nyilván és eleve sokkal többen voltak, mint az Andrássy úton. Az amúgy is pazar négyzetméter/fő statisztikát az Ingyenölelés nevű vicces civil mozgalom aktivistái javították a csúcsig éppen, akiket némely üzletszerű kéjelgő nézett értetlenül és gyanakodva. Hja, ingyenebéd az tényleg nincs, ingyenölelés viszont igenis van.

És mint láttuk, ingyenzene is, nem is akármilyen. A Nyugati téri műsorblokkban ugyanis Lajkó Félix volt az első programelem. Úgy száz-százötven ember fogadta nagy ovációval a virtuózt, aki azonban sajnos nem egy órát játszott, hanem viszont felet se. Annyit viszont derekasan. A honi alter-rock jeles képviselője, a Quimby valamivel tovább bírta a nyomasztó közeget, amelyről sokat elárul az is, hogy van benne egy kocsma, meg egy WC, pont egymás mellett; ebben nem volna semmi rendkívüli, sok aluljáróban van ez így, itt viszont a kocsmában nyolcvan forint a nagyfröccs, a vécében meg száz forint egy pisilés, ami azért elgondolkodtató.

Mondhatni, hogy a Quimby közönsége betöltötte a rendelkezésre álló teret, nyilván bejött néhány vonat, meg pár közeli iskolában kicsengettek, úgyhogy a zenekart övező félkaréjban lett egy egész rendes kis B-közép. Előkerült pár raklapnyi sör is, ahogy minden rendes ifjúsági matinén. Harmadjára a Fővárosi Operettszínház művészei adtak elő kedves magyar melódiákat, elég furán néztek ki a cuki kis ruháikban a pesti rögökön, de volt taps, igaz, sajnos kvíz is, amikor az egyik dalnok megkérdezte, melyik Magyarország legerotikusabb műemléke, majd megmondta a választ, hogy a hortobágyi Kilenclyukú híd, akkor, bevallom, én eljöttem.

A Blaha Lujza téren a kicsit áthallásos nevű Új Generáció cigányzenekar előadásába kóstolhattam bele, a formációnak külön köszönöm, hogy megtudhattam, a dzsesszörökzöld talán cimbalommal szól a legjobban. Ugyanitt összefutottam egy programasszisztenssel, hát megkérdeztem, ami bántott engemet: miért nem láttam egy árva spontán zenei megmozdulást sem az utcán én? Adj egy kis időt, és látni fogsz - válaszolta, szinte könyörögve.