Ambivalens bajleves
Többszöri újrajátszás után is ambivalens érzéseket kelt: egyfelől egységesebb, "zenekaribb", élőben is jobban működő anyag lett, mint a 2005-ös My Rocky Mountain, másfelől épp annak újszerűsége, sokrétűsége, szonikus izgalmai/katarzisai hiányoznak belőle. Amolyan pillanatfelvétel arról, hogy e két különleges karakterű énekesnőre és a névadóra épülő zenekar hol is tart ma.
Bár az Erik Sumo Band létrejöttét hivatalosan a 2005-ös szigetes koncerttől datálják, közvetlen előzménye az akkor már a gyártósoron lévő My Rocky Mountain című nagylemez, melynek felvételeit több mint egy évvel korábban kezdte el Tövisházi Ambrus. Az akkor még létező Amorf Ördögök énekes-dalszerző-billentyűse - akire főként Beck és a hozzá hasonló amerikai barkácspopzene-készítők voltak nagy hatással - régóta kísérletezgetett saját zenékkel. Nagyon szerette volna megmutatni, hogy egyfelől Tariska Szabolcsék nélkül is képes dalokat írni, másrészt a nagyközönség által megismert vicceskedő-jópofáskodó énje mellett van neki melankolikusabb arca is. Szólóprojektjéhez - utalva amerikai másod-unokatestvérére és saját testalkata ellenkezője - felvette az Erik Sumo művésznevet, s 2004 tavaszán nekilátott első önálló lemezének. A mából visszatekintve tanulságos az azon közreműködők névsora: Kiss Erzsi (ének), Fábián Juli (ének), Dudás Zsombor (dob, gitár), Bujdosó János (gitár), Eichinger Tibor (gitár), Subitz Gábor (trombita), Balahoczky István (basszusgitár), Drapos Gergely (basszusgitár), Márkos Albert (cselló), Farkas Zoltán (gitár) és Pápai István (ütősök).
A végül kilenc saját szerzeményt és három feldolgozást (Summertime, Taxi, Csillag vagy fecske) tartalmazó anyag egy teljes esztendőn át formálódott, mire Ambrus is úgy érezte, minden hang, effekt, pörcenés a helyére került. Zeneileg nem túl könnyen körbehatárolható akusztikus fantáziavilág ez, középpontjában két különleges orgánumú, egymást remekül kiegészítő énekesnővel. Alapvetően nyugodt, downtempós - ahogy ő definiálta: "dunatempós" -, helyenként kifejezetten lebegős, merengős, "filmszerű", atmoszferikus zene. Nem csoda, ha a My Rocky Mountain a 2005-ös év egyik legjobb és legszerethetőbb hazai elektronikus zenei albuma lett.
Persze már a lemezkészítés közben felmerült, hogy a dalokat élőben is meg kellene mutatni. Erik Sumo néven 2004 végén adtak először koncerteket, a stúdióban virtuálisan összerakott együttes azonban nehezen lényegült át élő zenekarrá. Lett hát jövés-menés. Ezért is van, hogy Tövisházi Ambrus az Erik Sumo Band igazi debütálásának a 2005-ös, már Harcsa Veronikával közös szigetes fellépést tekinti.
Nemcsak a zenekar alakult át folyamatosan, hanem maguk a dalok is más és más ruhákat kaptak, bulisabbak, energikusabbak lettek. Csak épp nehezen születtek mellettük újak. Hiába nőtt évről évre a rajongótábor, hiába lett a zenekar egyre felszabadultabb és magabiztosabb, hiába adott emlékezetesebbnél elementárisabb koncerteket, az alkotás, a dalírás nyögvenyelősen vagy egyáltalán nem ment. Talán azért is, mert közben a tagok kreatív energiáját más produkciók kötötték le. Harcsa Veronika saját dzsesszkvartettjét repítette, díjnyertes filmzenében remekelt, január óta pedig saját ígéretes elektronikus projektjén dolgozik. Kiss Erzsinek szintén ott a saját, az utóbbi években többször átalakult formációja. Tövisházi Ambrus pedig zenei producerként és filmzeneszerzőként is sokat tevékenykedett, no meg persze, ő a Péterfy Bori & Love Band dalírói/előadói oszlopa.
A régóta várt második Erik Sumo Band albumnak az elmúlt években többször nekiszaladtak, de csak idén tavaszra állt össze az anyag, ehhez jött még a szokásos reszelés/ keverés/maszterolás. Hallatán mégis bizonytalankodunk. Persze profin egybegyúrt, kellőképp fűszerezett dalok sorjáznak rajta, bennük végig ott a szokásos sumós szonikus ornamentika, a hazai popmezőnyből kiemelkedő, szinte védjegyszerű megszólalás, a westernes gegek, a barkácsötletek. De valahogy hiányzik belőle a megfelelő erejű impulzus, a valós energiatöltet. Ezért is hat furán elsőre: kellemes hallgatnivaló, de csak lazán köti le a figyelmet, s amikor véget ér, nem könnyű felidézni, pontosan mi is szólt az előtte lévő negyvenhat percben. Úgy is fogalmazhatnánk: simán átmegy. Aztán a harmadik-sokadik nekirugaszkodásra elválnak egymástól a dalok, felszínre jönnek a színek, a hangszerelési finomságok. De az a bizonyos hiányérzet megmarad. S igazából az egész lemez azt a benyomást erősíti, hogy az Erik Sumo Band mégiscsak koncerten működik igazán.
