Jó az agynak, mert történetet mond, koherensen, követhetően, jól eltalált jellemekkel, kosztolányis ízekkel, de mégsem szolgaian, adaptálva a történet hangulatát, de ügyesen kibontva a meg nem írt szálakat. Elrugaszkodva, de mégsem veszítve szem elől a dobbantót, a biztos földet.

Már a felütés is jó, fiatal pap fütyörészik a bejáratnál, szép, őszi fények az utcán, mögötte a komor épület, amire majd ráerősít az évnyitó részvétlen merevsége. Egyszerre tűnik emberségesnek és ellenségesnek a környezet, olyan helynek, ahol a látszólagos fegyelem ellenére bármi megtörténhet. Bármilyen bűnnek esélye van. Még a legszörnyebbnek is.

Gárdos Péter végig uralja a filmet, és szinte tanítható a tempó: mindig akkor történik valami, amikor történnie kell. Talán a tragédia következik be kissé váratlanul, de ez is érthető: a környezet, ez a fényekkel megfestett, légies, ám a közelgő háború borzalmait már megelőlegező (1912-t írunk) hely akkorra már készen áll arra, hogy egy egyszerű tréfát is hagyjon elfajulni. Olyan, akár egy lesben álló betörő.

Gárdos tudja ezt, és az iskolát, a szűk ebédlőt, a cellának beillő szobákat, a békésnek látszó udvart, a kerítéssel övezett félszabadságot is megteszi önálló szereplőnek, elég időt szánva rá, hogy belakjuk, megértsük törvényeit, és felfogjuk a falakban vibráló veszélyt. Seregi László képei pedig éterien tiszták, nemcsak illusztrálják a történetet, de nem is szépelegnek előretolakodva, szinte csak vannak, szelíden, a maguk költőiségében, egy-egy arcon, ránduláson, sötétbe borult utcán.

A legtöbb segítséget mégis a profiknak tűnő amatőröktől kapja a film. A kissé tipizált, ám mégis kiváló gyerekszereplőktől. (Az áldozat, az osztály legokosabb tanulója szemüveges és vékony, a simlis nagy testű és a szeme se áll jól, a Költő pedig bohém és mindig udvarlásra kész.) Az irodalomtudós Takács Ferenctől, a hentes Kovács Mihálytól, aki titokban talán mindig is történelmet oktatott papi iskolában. Annyira jók, hogy a profik fel sem tűnnek. Pedig Lengyel Tamás az utóbbi évek legszuggesztívebb gonoszát hozza, csöndesen, okos érvekkel halad a maga útján. A film elején nem is tudja a néző, hogy kedvelje-e vagy sem, de inkább szimpatikus, fiatal és jó szeme van kártyához, kamaszokhoz, s mire átállhatnánk, már zsarnokként veri szét az iskola viszonylagos békéjét. Ellenfele, a megengedő, liberálisabb felfogású Zoltán atya (Váta Loránd) pedig saját vélt bűnében vergődik, saját lelkiismerete akadályozza meg, hogy a még nagyobb bűn bekövetkezzen.

Bruce Willis megduplázott erővel menti meg a világot, míg Katherine Heigl ismét szerelembe esik. A mozikban ezen a héten Gárdos Péter filmje képviseli a magyar filmeket, és újabb izlandi csemege is érkezik.

Jóság és akarnokság, elvek és emberség csap össze (megint megerősítve bennünk, hogy mennyire szörnyű tud lenni az előző az utóbbi nélkül) az Iskola a határon modorában, de a Tréfa mégis képes feledtetni a filmes elődöket. Nem merészségével, sokkal inkább átgondoltságával, koherenciájával. Van ereje, sodrása, és tudja, mit akar. És ennyi máris elég, hogy jóval a magyar filmtermés átlaga fölé helyezze.

Tréfa, film