- A Porcelánbaba és a Tréfa is még magyar viszonyok között is kevés pénzből, 70 millió forintból készült. Nem fél, hogy beskatulyázzák?

- A filmrendezés a kompromisszumok művészete. Olyan film nem létezik, amelyre elég pénzt kap az ember, legyen az bármekkora költségvetésű. De az, hogy rákényszerültem két szikár költségvetésű filmre, felkészített arra, hogy bármilyen helyzettel megbirkózzak. A Tréfa, amelyet az ember a vásznon lát, tulajdonképpen egy 300 milliós film, a teljes stáb a normál gázsijának csupán a töredékéért dolgozott.

- Szívességeket kért, gondolom. Ezt általában az első filmesek szokták alkalmazni.

- Az elsőnél meg a tizediknél is lehet alkalmazni. És nem csak a stábtól kértem szívességet: a zsámbéki polgármestertől, a Zichy-kastély tulajdonosától is. Ostobaság lenne, ha valaki ezek után arra a következtetésre jutna, hogy olcsójános vagyok.

- Akkor a Tréfa ezek szerint tudatos rendezői választás volt.

- Legyünk őszinték: kényszer alatt készítettem el a Tréfát, egy teljesen más filmre készültem, Darvasi László történeteit adaptáltam volna, amire azonban nem kaptam pénzt. Ekkor írt ki az MMKA egy tévéfilmes pályázatot, amelynek egyik feltétele az ifjúsági téma, illetve a már publikált irodalmi alapanyag használata volt. Úgy éreztem, filmet kell csinálnom, különben megbolondulok. Cinikus választás volt a részemről Kosztolányi Tréfája. Azt hittem, hogy 60-70 millió forintért készítek belőle egy egyszerű, olcsó filmet. Az ötoldalas novellában azonban benne van, hogy nagyon nagyot ugorjon az ember. Egy költői mű, amelyben leginkább az atmoszféra dominál. Amikor elkezdtük írni a forgatókönyvet Bíró Zsuzsával, már éreztem, hogy belesétáltam a saját csapdámba. Ahogy került föl a hús a csontvázra, láttam, hogy ez nem lehet egyszerű film, nem lehet leforgatni két helyszínen tíz nap alatt három színésszel. Átléptük a tévéjáték határait.

- A Lázár Ervin novelláiból készült A porcelánbaba is ilyen indirekt módon született mozi? Vagy foggal-körömmel ragaszkodik az irodalmi alapanyaghoz?

- Lázár Ervin nagyon sok évvel ezelőtt felhívott magához, és elém tett egy akkor még meg sem jelent novelláskötetet. Megegyeztünk, hogy filmet készítek belőlük, meg is írtam a forgatókönyvet, de nem lett belőle semmi. Tizenvalahány év elteltével, szintén egy tévés pályázat keretében eszembe jutott, kivettem belőle három novellát, így készült el A porcelánbaba. Úgy mondanám, hogy ezek az irodalmi kapcsolódások a véletlenen és a szükségszerűségen múltak. Ez egy ilyen szakma. Utólag a filmtörténészek persze majd beszélhetnek életművekről.

- A kritikusok most leginkább a mai témákat hiányolják.

- Az aktualitás nagyon bonyolult kérdés. A Tréfa 1912-ben játszódik, de leginkább arról szól, hogy milyen világban akar ma egy magyar polgár élni. Rendben vagy szabadságban? Látszólag ezek nem alternatívák, de a mai Magyarországon sikerült ezt kitermelni. Három évvel ezelőtt volt a tévéostrom, ne kommentáljuk se jobbról, se balról, de egy jelenet nagyon megrázott. Egy vízágyúkocsinak a vezetőjét, egy negyven év körüli rendőrt, kirángatták a teherautó fülkéjéből, és közelről mutatták a rémületet az arcán, amikor körülbelül ötven ember körülvette. Nekem sem volt a rendőrséggel harmonikus kapcsolatom az elmúlt negyven évben, de ezt borzalmas volt látni. Úgy éreztem, hogy ezt a rendőrt meg kéne védenem. Nem hiszem, hogy a Tréfánál aktuálisabb filmet ki tudtam volna találni.

- Lehetséges ma független gondolkodóként, művészként hoszszú távon érvényesülni?

- Mindig a mindenkori hatalommal szemben kell gyanakvónak lenni. Annak a művésznek, aki verset vagy regényt ír, esetleg filmet készít, ez kutya kötelessége. Szomorú lenne, ha felölteném akár egyetlen párt egyenruháját is, sosem voltam semmilyen szervezetnek a tagja. Borzasztó arisztokratikus magatartás ez, de ha az ember kijjebb áll, mindig többet lát. A mai magyar társadalom őrületes dilemmáit igyekszem megfogalmazni, ábrázolni a magyar abszurdot.

Gárdos Péter