Egyetlen zeneművész felmenővel sem büszkélkedhet Rolla János. Apja kitartó noszogatásának, egy jó érzékű karmesternek és egy remek tanárnőnek köszönheti, hogy nem mérnök lett. Hogy mi is az a gyakorlás, már nyolc évvel idősebb nővérétől elleshette, aki apró korától zongorázni tanult. Öccse nem kapott túl nagy kedvet tőle, az biztos. Még akkor sem, mikor a MÁV Északi Járműjavító Vállalatánál lakatosként dolgozó apa, aki amatőr szinten zenélt, elvitte karmesterének megmutatni a kis hegedűst. Azt kérte: őszintén mondja meg, lehet-e belőle muzsikus. Pécsi István a MÁV Szimfonikusokat is igazgatta abban az időben, és azonnal a saját zeneiskolájukba utalta a kis Rollát.

A kisfiút kicsit rendbe kellett szedni, megmutatták neki, mi is valójában a hegedülés, mert korábban kénye-kedve szerint rángatta a vonót. Innen sem volt sétagalopp a zenetanulás. Mert hiába rajongott a muzsikáért, a hangszerét is kedvelte, igazából csak magának szeretett játszani. Amint munkaszaga lett az ügynek, elvárás és követelés, talált más elfoglaltságot. Például fúrt, faragott, mindent megjavított. Később ezer örömmel fabrikált tranzisztoros rádiót, sőt kisfelnőttként vígan bütykölte a Polski Fiatját. Ma is nekilát megszerelni bármit, amit nem számítógép vezérel.

Az ezermester nagy figyelmet fordít hegedűjére is. - Karban kell tartani, figyelni kell, hogyan érzi magát - mondja, és úgy beszél a hangszerről, mintha egy csodás nőről mesélne. - Óvni kell a párától, a hirtelen hőmérséklet-ingadozástól. Mint a múzeumi műtárgyakat. Hiszen ezek, pláne a régiek, muzeális értékű tárgyak.

Rolla János hangszere egyébként állami tulajdon. A nyolcvanas években még adtak ilyet a legnagyobbaknak, és azoknak, akik a külföldi turnékkal jelentős valutát termeltek az országnak.

A nyolcvanas években kapta Guarnerijét a művész, és az államnak is jó befektetésnek tűnt, hiszen ezeket a csodákat az 1700-as években a legjobb mesterek készítették. Ahogy kézről kézre jártak, a kiváló muzsikus "szelleme" beleivódott a fába. Rolla speciel nem tudná felsorolni Guarnerijének családfáját, mivel gyakorlatilag fű alatt vette az állam német tulajától.

A hegedűművész egyébként több hónapig egy Stradivarin játszott, de mégsem azt vették meg neki, hogy miért, annak érdekes a története. A saját névvel bíró hangszerek közül ő a "Katalin orosz cárnőt" kapta próbára. Nyilván az uralkodónak készült, és 1917-ben egy francia követ menekítette ki az országból. Egy ilyen múlttal rendelkező hangszert abban az időben rizikós lett volna megvenni, így le is mondtak róla a döntéshozók.

Nem búslakodott a művész, volt miből választania. Ráadásul mestere, Kovács Dénes is emellett tette le voksát, és gyakori vendégszólistájuk, a világhírű Isaac Stern is ilyenen muzsikált. Persze nem ez az egyetlen hangszere Rollának. Van ezenkívül egy sajátja, egy másik pedig a szintén zenész feleségéé. A negyediket, amely az első becses darabja volt, még a konziban kapta, most is használják a zenekarban.

A Zeneakadémia gyakorló középiskolájára úgy emlékezik, mint élete második burkára. Szülői szeretettel támogatta első tanára, Isépy Lászlóné. Nem mintha Zipernovszky Mártára ne gondolna hálával. De valahogy a Zeneakadémián már elmaradt az a családias légkör. Ez nagy törést jelentett Rolla Jánosnak, kis híján ott is hagyta a pályát.

Ennél jobban az lepett meg, mikor azt mondja: "sosem szerettem négyszemközt maradni a hegedűvel." Szólista karriert nem dédelgetett, mindig is társakkal szeretett játszani. Így még inkább érthető, hogy a főiskola alatt, 1963-ban megalapították a Liszt Ferenc Kamarazenekart, amely igen gyorsan világhírűvé vált.

Egészen fiatalon kiváltságos, szerencsés helyzetben volt Rolla. Játszott például a Csepeli Munkásotthon kamarazenekarában, és a helyi tánccsoportot kísérve eljuthatott a Mária Terézia laktanyában honoló Bécsi Magyar Intézetbe. Ez ritka lehetőség volt 1956 után, ráadásul az első nyugati kirándulása: az első narancs, az első banán és az első kóla.

- Barátommal, Kostyál Kálmánnal első nap fillérekért vásároltuk rekesznyi narancsot. Teletömtük vele az összes szekrényt, és egész éjjel faltuk a gyümölcsöt. Csak arra nem gondoltunk, hogy a sok pucolástól másnap használhatatlan lesz az ujjunk. Alig bírtuk leszorítani a húrokat.

Aki még kihagyhatatlan ember Rolla életében, Sándor Frigyes, a kamarazenekar egyik alapítója, első, egyetlen hosszú távú karmestere. Az idős professzor mikor már kevésbé volt aktív, nem vezényelte őket, csak beült minden koncertjükre, akár turnén is, és figyelt. Lehetővé tette, hogy egyedül dolgozzanak, így irányította az együttest.

- A zenekar nevelt ki engem, abban az időben, amikor még nem volt tucatnyi kamarazenekar - nosztalgiázik a hegedűs, és elmereng azokon az időkön, amikor még volt piaca a klasszikus zenének.

Az alapító tagok mára sorra visszavonultak, nyugdíjba mentek. Ő most utolsó bölényként próbálja átadni tudását és a vezetést a fiataloknak. Már volt olyan koncert, amelyen nem játszott, sőt, maga is kipróbálná - tanácsadóként - Sándor Frigyes megfigyelői posztját.

Amúgy elismeri, nehéz ma kamarazenekart vinni. Ezt mondja is tanítványainak a Zeneakadémián, ahol a kamarazene tanszéket vezeti. Nem csak azért, mert sok az eszkimó és kevés a fóka. Az érdeklődés is apad; az idő, a válság, az emberek mentális állapota sem kedvez a kultúrának. Szomorúan vallja be, a zenekar negyvenhat éve alatt nem történt olyan, mint az idén. Az egyik saját rendezésű bérletüket a pazar akusztikájú Fővárosi Nagycirkuszban le kell mondani - összesen 180 bérlet kelt el az 1700 helyre.

Ezért inkább a múltból merít, és szurkol a fiataloknak. Igazából azt sajnálja, hogy kedvenc szólistái, a fuvolás Jean Pierre Rampal, a hegedűművész Isaac Stern, a csellista Msztyiszlav Rosztropovics már meghaltak, Maurice André meg abbahagyta a trombitálást. Pedig hatalmas élmény volt velük zenélni. Rampal, Stern és André még Szolnokra is elment velük fellépni, mikor állami státuszukat a politika baklövése elvette, és befogadta őket Szolnok városa. Szolnokhoz egy másik felejthetetlen munka köti: az Amadeus. A Szikora János rendezte színházi előadás, ahol a színpadon ült a zenekar. Prózai szólistájuk pedig a nagyszerű Darvas Iván volt, aki őrületes energiával töltötte meg a teret.

Az emlékfüzérekbe néha apró lelkiismeret-furdalás-töredék vegyül. Ilyen kérdés például a díj, amelyből a legnagyobb állami kitüntetéseket már mind megkapta Rolla János. (nem beszélve a francia Becsületrend Lovagja címről.) Mert ezek nemcsak neki jártak, hanem az egész zenekarnak. Hiába erőlködött, mondván már Kossuth-díjaztak vonósnégyest, nem sikerült rábeszélni a döntéshozókat. Pedig úton-útfélen azt hangsúlyozza: társak vagyunk, egyedül semmire sem jutottam volna.

A Bartók-díj így igazán becses lett, azt már együtt kapták, mindenki vihette haza a saját plakettjét. Bár jószolgálati nagykövetként ő képviseli a zenekart a Hear the World! című (Halld a világot!) projektben, együtt zenélt az egész kamarazenekar a siketeknek, nagyothallóknak. Hogy mindezt hogyan csinálták? Játszottak nekik. Ők meg megnézhették a hangszereiket, figyelhették a rezgéseket. Megérezhették, mi a zenei hang.