Ahogy mondani szokás: méltóképpen reprezentálja az életművet a szülőváros emlékkiállítása. Felvonul az első teremrészben a teljes Derkovits-piktúra, válogatott, de fontos és főművek jeleznek minden korszakot. Kezdődik az Árkádia-periódussal, aktok és félaktok mutatják a meghatározó Kernstok-iskola hatását és emlékét kilencszázhúszból, s nyomon követhető, miként, milyen hamar lesz ebből önálló, majd nagyművészet. Az expresszív szakasz - nem a csupán szenvedélyes, hanem a kiteljesedett - olyan pompás vásznakon tanulmányozható, mint a Gyökerek (Fák töve), s mint a dúsan ünnepélyes Reggel az erdőben - talán a legelsők, amelyeken arany porfestéket használt a mester. A Halas csendélet III.-hoz már ezüstfesték is kellett, s ami még fontosabb, kellett a konstruktivitás tapintatos-szuverén alkalmazása, amely a késes-csillanó proletárasztalt oly nyugtalanítóan széppé teszi. Kilencszázharmincban vagyunk, már egy éve megszületett a tömör-gyöngéd Álló akt, s vele az a súlyos és lomha monumentalitás, amely majd a munkásapoteózist a remekművek általánosságába emeli.

A Szombathelyi Képtár a sajátjából gazdálkodhatott. Most látszik, hogy évtizedek gyűjtőmunkája milyen eredményes volt: csupa olyan főmű, amelyet a meghatározó Körner Éva-monográfia negyven éve még mind magántulajdonban tudott. A Zsákolók, más címen Rakodómunkások a lágy formák meghatározta ritmusával, a szobor-hatalmas férfiakkal, akiknek a monumentalitása festői türelembe oldódik, már a nagy korszak remeke. Mögötte a két évvel korábbi Éhesek télen, amelynek a szívszorító feszültségét és lázító ellentéteit a másik címvariáns, a Péküzlet előtt talán még vádolóbb tárgyszerűséggel fejezi ki. Előtte a sziluett-erős Evezősök az utolsóelőtti 1933. esztendőből.

A szülőváros képtára nem rutinszerűen ünnepli Derkovits születésének 115. és halálának 75. évfordulóját. Rögtön, e pompás és eligazító nyitány után előadja grafikában, zsengében, kuriózumban és hamisítványban mindazt, amit Derkovitsról vagy tudtunk, vagy nem tudtunk, de bizonyos, hogy látni, megismerni nemigen volt módunk. Derkovitsot a földre állítja. Azt a mestert, akit az 1948 óta eltelt hatvan évben valahogy sosem sikerült mellékszempontok, félvakság vagy sanda tekintet nélkül látni.

Emlékezzünk csak röviden: a negyvennyolcat követő évtized az ostobaság és a doktrinéria évadja volt, amelyben egy magát proletárdiktatúrának nevező alakulat mindent megtett azért, hogy elhallgassa a világ talán legnagyobb proletárfestőjét. Ötvenhat elején az úgynevezett Derkovits-vita még azzal zárult, hogy világnézetet tőle, de stílust a tizenkilencedik századi realizmustól kell tanulnia az utókornak. Nem tett mindenben jót az életműnek a következő korszak sem. A méltó hivatalos megbecsülés, a példás Körner-monográfia, a kiállítások és kiadványok ellenére ez azzal is járt, hogy a kanonizált életművet művészek olykor bunkósbotnak érezték és kritikusok olykor akként is használták. S hogy ennek következtében a publikum csak valami politikai dolgot látott mesterpiktúra helyett, már csak azért is, mert kép ekkortól műkereskedelembe, magántulajdonba nem, csak múzeumba került.

Ilyen kondíciók között azt traktálni, hogy volt a példaképnek kezdő, sőt dilettáns korszaka is, kivált, hogy voltak megrendelésre készített erotikus művei, meglehetősen képtelennek tetszett. Az azonban, hogy a szombathelyi emlékkiállítás bőségesen és arányosan bemutatja a szombathelyi asztalossegéd próbálkozásait, nem azt jelenti, hogy ma a képtár falain kívül is minden rendben van a Derkovits-recepcióval. Szó sincsen erről. Az, hogy végre kint van a falon az eddig csak az életmű-katalógusból ismert ügyetlen alispánportré, néhány naiv rokokójelenet és jó néhány Derkovits-hamisítvány, csupán anynyit jelez, hogy a Szombathelyi Képtár komolyan veszi a dolgát. Az pedig, hogy a beavatottak kamaszos-fülledt sutyorgásának eddigi tárgya, a Pandämonium erotikus lapjai megnézhetők, azért van, mert a látogatót felnőttnek nézik.

Az erotikus lapok természetesen nem jók. Erotikának éretlenek, grafikának erőtlenek, milyenek is lehettek volna kilencszázhúszban. De hozzátartoznak ahhoz a száznál több mestergrafikához, amelylyel a kiállítás folytatódik.