A magyar ugyanis eszem-iszom nép, tehát a Galápagos éjszakai szórakozóhely első megkérdezett vendégének is ez jut az eszébe hazánkról: gulyás - ami persze a világ jó részén nem leves, hanem sertés- vagy marhapörkölt. A konferanszié a hurkát kolbásznak (sausage) hívja, pedig van rá angol (skót) szó: haggis. Mindez pedig a Cabaret Magyar - nevével ellentétben nem annyira kabaré, mint inkább hazai tematikájú esztrádműsor - része. A Csordultig magyar (Extremely Hungary) kulturális évad eseménynaptárába is beillesztett háromrészes program első epizódjában a kis részben magyar társulat hangsúlyozottan csak felületes benyomásait kívánta megosztani a közösséggel - bár a szocialista reklámblokk annyira élethűre sikerült, hogy kis híján kavarós málnaszörpöt kértünk a fekete, csipkés (?) kombinéba (?) öltözött felszolgálónőtől.

Rövid rajzfilm formájában itt is megjelenik a fesztivál egészén végigvonuló bajuszmotívum (volt már arcszőrzetverseny is); az ötletgazda alighanem igen régi fotókon vagy a Diósgyőri VTK futballcsapatán nőhetett fel. És New Yorkban nincsen éjszaka erotika nélkül, legyen szó az intimitás hetero- vagy homoszexuális változatáról - ez itt teljes egyenragúsággal illik bele a kulturális közegbe. Az egyik férfi előadó nem tud elvonatkoztatni 1993-as budapesti homoszexuális párkapcsolataitól, az igen kevéssé visszataszító testű légtornásznő pedig vetkőzőmutatvánnyal egészíti ki az autentikus népzenészek játékát.

De mindez valóban tényleg összeáll egy fogyasztható, sőt élvezhető egésszé, egyfajta Magyarország-improvizációvá, mégpedig a hozzávetőleges ízlésbeli határok között maradva, ismételjük meg: legalábbis Brooklynban... Ez alighanem a világ két helyének egyike, ahol nem kínos csend fogadja ezt a poént: Auschwitz-Birkenauban nem volt melegbár. Tippem a másikra: talán Manhattan?

Imitátor kelti életre Gábor Zsa Zsát, azaz az éppen kilencedik férjét fogyasztó Sári Prinzessin von Anhaltot, aki német - oké, osztrák-magyar - akcentussal azt mondja: "Szeretek élni, és szeretek szeretni!". Ezer köszönet Soros Györgynek, hogy nem ő lett Bernard Madoff - sose mosnánk le magunkról...

Amerikát azért az általa elképzelten túl az igazi honfitársaink is érdeklik. "Magyar dossziéja" is van már a StoryCorps, azaz a Történethadtest interjúgyűjteményének. Mintegy 50 ezer amerikai mellett itteni, elsősorban a "három állam térségében", azaz New Yorkban, New Jersey-ben és Connecticutban élő magyarok gazdagítják élettörténeteikkel a közös kulturális örökséget. Egyikük például azon kevesek közé került, akik Eisenhower elnök repülőgépén, a Columbine-on jöhettek 1956 karácsonyán Münchenből New Yorkba.

A brooklyni központú StoryCorps New Yorkon kívül San Franciscóban és Atlantában is állandó standon fogadja az önkéntes interjúalanyokat, de szombaton a Broadwayn lévő Magyar Kulturális Központba külön kiszállt a "hadtest". Az interjúkat archiválják, majd a washingtoni Kongresszusi Könyvtárba kerülnek. Rendszeresen részletek hallhatók belőlük az NPR közszolgálati rádió 13 milliós hallgatottságú reggeli műsorában is.

E lap washingtoni tudósítója is kipróbálta a 40 perces kérdezz-feleleket. A nála 17 évvel fiatalabb beszélgetőpartnerét többek között az foglalkoztatta: milyen volt gyerekként élni a 70-es, 80-as évek Budapestjén, részt vettek-e az emberek a rendszerváltásban, illetve mekkora távolságra van Budapest Brüsszeltől? Arra számítanánk, valamiféle kronologikus rendet tart egy ilyen interjú. De nem feltétlenül. Orsós László Jakab, a magyar intézet igazgatója és az évad kurátora például ezt az első kérdést kapta: Mikor sírt utoljára?