Hosszú az út a Kékszakáll elejétől a végéig. Ez nem az a Kékszakáll, nincs ú a végén, Offenbach a zeneszerző, és Debrecenben van az előadás. Hanem nagyon ijesztően indul: a zenekar hangicsál az árokban, a Daphniszt éneklő Hajdú Andrásnak elég rekedtes és szűkös a hangicsája, nagyon hamar belekeveredünk a szokásos, darab eleji problémába, hogy aki szól, az vajon kicsoda, kivel van, mit mond. Valami bárban vagyunk, ahol pásztornak nevezik a villanyszerelőt és pásztorlánykának a virágárust, Kékszakáll a tulajdonos, aki esküszik, de rab nem lesz, inkább megmérgezteti a feleségeket.

A másik gond, ami gyorsan jelentkezik, a prózát mondó operaénekes színpadellenessége, szögletesen, karzati hátsó sorokhoz beszélnek a művészek, nagy hangon, teljesen idétlenül. További nehézséget jelent, hogy időnként a prózát mondó énekesek mintegy varázsütésre éneklő prózai színészekké változnak, és kiderül róluk, hogy dalolni se nagyon tudnak. Azért vannak, akik nagyon egyértelműen operisták, Gál Erika és Bátki Fazekas Zoltán. Utóbbinak a beszédhangja olyan erősen orrban képzett, hogy Benedek Miklós jut róla az ember eszébe, a mimikája meg nagyon Mr. Bean, az ezekből gyúrt karakter elég érdekes keverék, de nem teljes képtelenség.

A rendezés leginkább rendetlenítésnek hat, világos, hogy Szabó Máténak nincs semmiféle nagy- vagy akár kisszabású elképzelése a darabról, inkább ötletel, ha valami eszébe jut, már küldi is a színpadra, és eltart egy ideig, hogy rájöjjek, ez az egész egyáltalán nem idegen a darab lényegétől. Mert Offenbach mégiscsak egy gyorsan összeütött cselekményhez írta meg a zenét, és a legalapvetőbb élmény az, hogy teljesen mindegy, mi történik, csak szóljon a zene.

Valahogy kiküzdődik ez a harmónia közeli állapot, részint azért, mert tényleg szól a zene, nem álomszépen, de szól, részint nagyon karakteres figurák érkeznek még. A címszerepben Kóbor Tamás, Clémentine királynőként a színpadon mindig tartalmas Bódi Marianna, Bobéche királyként pedig az előadás legsokoldalúbb alakja, Böjte Sándor. Ő ugyanis épp az ellenkezője a beszélő operista - éneklő színész állapotnak, akkor tűnik színésznek, amikor beszél, akkor énekes, amikor énekel, gesztussal is tud vicces lenni, és az egész zsémbes királyfigurában van valami kellemesen latabári: kicsi, de ettől nagy, vagy fordítva, és félbolondságától mégis veszélyes.

A szünet után továbbjavul a helyzet, szép lesz a díszlet, behozzák a mobiltelefon mellé a számítógépet is, mappákba rendezgetik a feleségek fotóit, az ötletek egyre erőteljesebbek, a régi asszonyok Charlie angyalaiként készülnek a bosszúra, és amikor a legbénább kóristára minden ok és értelem nélkül burnuszt adnak, csak hogy jobban feltűnjék, mennyire ügyetlen minden mozdulata, akkor megadom magam. Tudom, hogy ilyenkor nem a művön kell nevetni, hanem annak előadásán, de valahogy jólesik az ütemes tapshoz csatlakozni. Nagy gyerekség az operett, de éppen ezért szeretjük.