Ezek azok a kérdések, amelyek a Magyarkanizsán 1957-ben született Nagy József koreográfus munkásságát a kezdettől fogva alapvetően meghatározzák, s miután a lét rejtélye, misztériuma és csodája foglalkoztatja, a művészete - azoknak a bizonyos jeleknek a halmaza - nehéz munka árán dekódolható. Mert hát mit is kezdjünk a Quintett című, múlt pénteken bemutatott produkcióval, amelyben két táncos - egyikük Nagy József - vászonba csomagolt nyúlfigurákat mutatott föl teátrális mozdulatokkal a közönségnek, miközben a színpadon ülő két zenész olykor zagyva kakofóniába fulladó, improvizatív zajongást adott elő, az énekes pedig beszélni képtelen idiótának adta ki magát? Ha nem keresünk igazi megfejtéseket - életjeleket - egy ilyen többrétegű előadásban, akkor vagy menthetetlen zavarodottság lesz úrrá rajtunk, amelyet sznob komolysággal leplezünk, vagy azon erőlködünk, hogy a röhögésünket visszafojtsuk, elkerülendő, hogy a nézőtéren hülyének nézzenek. Nekem az a javaslatom, hogy igenis keresgéljünk a rétegek között. Ezt teszi ugyanis Nagy József is, aki a színházbüfében egy beszélgetés során elárulta, hogy mi foglalkoztatja leginkább mostanában, lassan másfél éve: a varjak és a hollók tánca.

- Próba közben berepült az ablakomon egy holló, és az égből olyan mozdulattal lépett le a földre, hogy azóta sem tudok a hatásától szabadulni - magyarázta. - Az a pillanat érdekel, amikor a madár már nem repül, de még nem is jár, éppenhogy megérinti a földet: a hirtelen közelítés és a megváltó megérkezés ritmusa.

A 2006-ban megrendezett I. Jel Fesztivál folytatását idén a francia Tumulus Projekt tette lehetővé. (A tumulus - Nagy József definíciója szerint - kunhalmot jelent, az elhagyott vidékből kiemelkedő, rituális magaslatot.) A csapat Debrecenen kívül föllép Bécsben és Magyarkanizsán, majd a tervek szerint Lublinban, Kassán és Párizsban is. A Tumulus Projekt előadásai közül felejthetetlen pillanatokat szerzett a Töshtük című produkció múlt szombaton, hiszen Bruno Dizien - aki a saját maga koreografálta darabot adta elő - egy idomított lóval lépett színpadra. Pontosabban a sztyeppére. Az előadás ugyanis egy kirgiz mítoszra épül, amelyben a hős lovas egyedül küzd meg ellenségeivel, hogy a végtelen világon átlovagolva lénye belső valóságáig jusson el. Nagy sikert aratott a Csokonai Színházban Anne-Sophie Lancelin is, aki Daniel Dobbels Magányosan című szólótáncát adta elő. A klasszikus zenére komponált előadás a magyar kultúrán nevelkedett néző számára akár az ember tragédiája is lehetne, de Ádám nélkül, kizárólag Éva sorsán át bemutatva a remények és kudarcok sorozatát a végső, de nem megváltó pillanatig.