A budapesti Millenárison már nem velük, hanem a magyar Modern Art Orchestra segítségével szólaltatták meg az akár aranykornak is nevezhető korszak slágereit a Death by Chocolate-tól a Jazz musicig. S bizony újfent kiderült, ha jól ástuk meg egy elektronikus zenekar alapjait, akkor az bármikor képes élőben is elvarázsolni a közönségét, csak épp a dubos ütemeket veszi át a pezsgőbb funky, a hidegebb, kizsámítottabb számítógépritmust az improvizáció elevensége. Arról nem is beszélve, hogy a csapat két frontembere és állandó tagja az egyre jobb hangú Pit Appleton és a lazaságával, anekdotáival még a takarítószemélyzetet is lázba hozó Karl Frierson bizony ebben a közegben képes igazán megcsillogtatni előadói tehetségét. Mintha egy hosszú folyamat zárult volna le a szemünk előtt a Millenáris színpadán: az eddig is tetszetős fabáb ébredése, amint átalakul végre hús-vér gyermekké. Az élő zene megannyi gyötrelme és nyűge, de felszabadító energiái is. Az a pont, amikor épp az alapító lemezlovas, Baumgartner lóg ki saját zenekarából.

Aki látta őket a Szigeten (akkor főként a Daily Lama anyagával turnéztak), már kaphatott némi képet a De Phazz-féle felszabadultságból, most viszont kiderült: voltak, vannak még tartalékok a csapatban. Otto Engelhardt egyszerűen ellenállhatatlan, ha hangszerhez jut, s bizony a magyar Modern Art Orchestra is vastagon benne van abban, hogy a végén már senki sem bírta ülve az estét. Nem véletlen, hogy a koncert végén Engelhardt a magyar bigbandnek adta át a De Phazzt kísérő Legjobb Zenekarért járó alkalmi trófeát. Bolgár, litván, ukrán s még ki tudja hány náció zenekarát előzve meg így.

S most így utólag is nehéz eldönteni, hogy vajon a szétbolondozott Something Special, az igazán elevenre sikeredett Jim the Jin, vagy a talán legsikeresebb Mambo Craze volt-e az est fénypontja. Talán minden: Frierson piros kalapja és ellenállhatalan sármja, Appleton hol vampos, hol macskás hangszíne, az önfeledt zenélés, hogy ez a csapat nem bizonyítani, nem csillogni jött ide, hanem csak egy kis jammelésre a haverokkal. Persze, lehet fanyalogni, hogy ez a fajta dzsessz messze esik a műfaj kortárs teljesítményétől, hogy némiképp súlytalan, hogy túl kommersz, túl lágy és alig lehet komolyan venni. Mert itt és most hallhatóan ez volt a cél: két óráig fülig érjen a közönség szája, lassan, de biztosan táncra perdüljön, és értékelje az improvizációkat egy olyan közegben, ami inkább a sémákra, ilyen-olyan trükkökre épít.

S ki ne mondaná komolyan, hogy Pinokkió mégiscsak gyerekként, pisze orral a legszebb?