A sztori véget ért. Vége a reménykedésnek és az aggódásnak, és egyúttal a híreknek és a találgatásoknak. Bujtor István sztárként halt meg. Betegségét folyamatos közfigyelem kísérte, állapotának alakulásáról rendszeresen érkeztek a hírek. Tegnap még arról szóltak reménykeltő tudósítások, hogy elhagyta a kórházat, ma a haláláról számolnak be. Ilyet csak ügyes drámaírók szoktak kitalálni. De hát tudjuk, az élet a legjobb dramaturg. No meg a halál.

Pedig Bujtor István inkább régi típusú profi volt, mintsem mai keletű celeb.

1942-ben született, és mint féltestvére, Latinovtis Zoltán, a színészkirály, ő sem színésznek tanult. 1965-ben közgazdászként végzett a Marx Károly nevét viselő egyetemen. Aztán 1966-ban játszani kezdett a győri Kisfaludy Színházban, majd a József Attila Színházhoz, később Pécsre, aztán a Vígszínházhoz szerződött. 1978-tól a Mafilm társulatának tagja volt, a nyolcvanas évek végétől Székesfehérváron játszott és rendezett. Utóbb a veszprémi Petőfi Színházat igazgatta. Színpadon egyebek közt Stanley Kowalski volt Tennessee Williams drámájában, a Vágy villamosában, az indiánt játszotta emlékezetesen Kesey Kakukkfészek című darabjában, Lennie-t Steinbeck Egerek és emberekében.

Igazán nagy sikereket filmjei hoztak. Elsősorban az Ötvös Csöpiről, a renitens, nagy erejű, éles elméjű, a magyar életről sokat tudó rendőrről szólók. Egyéniségét, alkatát, hobbiját remekül forrasztotta egybe abban a figurában, akiként legtöbben ismerhettük. Bud Spencert, Piedonét magyarította biztos érzékkel a Balaton mellé. De nem azért, hogy magát mutogassa, hanem hogy a közönséget mulattassa. Rendezőként és főszereplőként alapos munkával és finom iróniával teremtette meg a magyar Piedonét, akit méltán övezett közszeretet.

Még valódi sztár volt.