Az út/utazás motívum, az utazó/vándor archetípus a nyugati és keleti kultúra ősi toposza. A legismertebb élet-, sorsmetafora. Világirodalmi alapművek tárgya, andalító slágerek címe-refrénje. Azaz, lehet mély(ebb) értelme, vagy pancsolhatunk a pityogó közhelyek langy fürdővizében.

A bangladesi Akram Khan - Nagy-Britannia egyik legnevesebb kortárs táncos-koreográfusa - 2000-ben alapította meg társulatát. Tanulmányai során elsajátította az ötszáz éves indiai táncstílust, a kathakot, mely védjegye, darabjai leitmotivja lett. Az internacionális együttesével és a Kínai Nemzeti Balett három, kifinomultan elegáns, klasszikusan kiművelt táncosával létrehozott munkájának bengáli címe hordárt, hordozót jelent. Amely esetünkben a poggyásszal együtt cipelt genetikai örökségre és a kivetettségre utal.

A szakadatlan, nagyobbrészt fékezett tempójú identitáskeresés helyszíne egy reptéri váróterem. A tizenkét székkel kellékezett színpadtér fölött lóg egy digitális járatkijelző. A barna ülőalkalmatosságokon nyúlik el, piheg, majd színlel alvást négy fiatal nő és négy ifjú (spanyol, dél-afrikai, kínai, dél-koreai, brit, angol- orosz előadók). A mezítlábas társaság azonban leginkább a megkergült utastájékoztatót lesi: vajon milyen értelmezhető üzenet kerekedik ki a sebesen kattogó betű- és számhablatyból? Sorrendben ez: Please wait. Delayed. Rescheduled. Gate closing. Go to gate. (Várjon. Késik. Menetváltozás. Lezárva. Beszállás).

A tranzitmelodráma ígéretesen indul: a nyugtalan, anyanyelvén beszélő, bábeli kompániából kiválik az egyszálbél Zhenxin Zhang, és káprázatos szólóba fog. A nyüzüge fiatalember légiességéről, tündéri játékosságáról, törékeny lényéről csupán múló pillanatra vonja el figyelmünket fölkavaró vörösesbarna (padlizsánszín?) pantallója. Hasonlóképp emlékezetes Andrej Petrovic és az egyik éteri, kínai lány érzéki, szellemes álomjelenete. Úgy lóg a fiú nyakán az alvó rongybaba, hogy összegabalyodott végtagjaikkal a négykarú hindu istenséget, Visnut (és a tantrikus szexet) idézik.

A hetvenöt perces opus azonban gyorsan veszít izgalmából. Kiábrándultságomat egy-egy természetes energiát árasztó, kar- és kézmunkájával szemet gyönyörködtető, csoportos szinkronmozgás csillapítja. Ám alapvetően egy ingerlően együgyű kulimászt bambulok kedveszegetten a világegyetemben helyüket hiábavalóan kajtató hontalanokról, akik majd egy émelyítő multikulturális marketingölelésben forrnak össze. Khan nem csupán bugyuta prózai epizódjaival lankaszt. Lehangoló korlátoltságra vall, hogy az önazonosság-válság, a gyökértelenség okát rendre az idegen származással magyarázza. Mindezt tetézendő, negédes is: Shanell Winlock (nyilván) elhunyt édesapja bőrcipőjét szorongatja. A vibráló, kígyónő-hajlékonyságú, varázsos Eulalia Ayguade Farro pedig azzal zárja a banális tirádákban tobzódó előadást, hogy egy mobiltelefonba mondja: "Mama?" Előtte megjelenik a "Home. Hope. Home"-fölirat. Az alkotó gondolatolvasó: reményem oda, haza vágyom.

Három évvel ezelőtt abban véltem meglelni a behatárolt képességű-esztétikájú, furfangos, delejesen vonzó külsejű Akram Khan sikerét, hogy a sznobságra épít. (Tavaly Juliette Binoche-sal készítette el Inside In-i turnéduóját.) Pontatlan voltam; legalább ennyire alapoz az álságos politikai korrektségre, a társadalmi lelkiismeretre. Mindez bár visszatetsző, divatban tart egy olyan alkotót, akinek fölmenői bevándorlók, és Londonban székel.