Báthori Csaba kötetében két naplóval lepi meg az olvasóját. Az elsőben Cirok szemszögéből lessük meg az emberi és kutyatársadalmat, a másodikban (L'ultima cigaretta) a leszokás gyötrelmeiről, kínjairól és apró győzelmeiről ír. Látszólag.

Báthori rövidprózájában ugyanis, akárcsak korábbi kötetében, a Római suttogásban, most sem a történéseken van a hangsúly. Báthori nem mesél, sokkal inkább megragad, lefest. Laza, lobbanékony ecsettel. A történet mint árnyék, csak ürügy, miként a nézőpont, a narrátor kiválasztása is. Maga a nyelv tornázik, nődögél, hajt újabb és újabb hajtásokat szinte minden sorban: nem csupán rögzíti, de fel is öltözteti az elé kerülő eseményeket. Ami igazából történik, az a nyelven belül, a nyelv által történik: szavak születnek, halnak el, villantják fel a történés apró fényeit, akár szétrajzó szentjánosbogarak. Verset olvasunk prózába bújva, lírát a mesélés ritmusában, a költő örökös kutató gesztusával: folyton a dolgok mögé pillantva. A költészet egypercesei ezek, abszurd humor nélkül, a tárgyak, emberek önnön ragyogásában. Szerényen, mégis büszkeséggel töltekezve.

Sűrű, fényes massza ez, akár a méz, nem is nagyon lehet sokat olvasni belőle, mert kicsordul az olvasóból, inkább apránként kóstolgatva a sorjázó képeket, hangulatokat, érzésdarabokat, szorongásokat, félelmeket. "Reggelente többnyire megvizsgálom egy gyanakvó pillantással, nem sárgult-e meg éjjel mutató- és középső ujjam első két perce. Ettől rettegek. (...) Láttam öregeket a dohányfrontról, undorodtam pergamen-ujjaiktól, ecetes ujjvégeiktől, szürke-sárga körömágyuktól. Nikotinos körmökön halottsárga a hold."

Arra is ügyel, hogy mindezt ne vegyük túlságosan komolyan. Hiszen könnyen szómágiává silányul az egész, trükké, mutatvánnyá. A sorokban ide-oda cikázó irónia meg- és elemeli a szöveget a póz túlzott komolyságától és mesterkéltségétől, melynek veszélye amúgy ott settenkedik a mondatok mögött. Néha annyi is elég, hogy a szentként kezelt focit egy négylábú szemszögéből láthassuk. "Minden zöldellt a talpuk alatt. Cipőjük alján olyan rügyek, kemény szemölcsök dudorogtak, avval kapaszkodtak az anyaföldhöz. (...) A dresszük olyan vizes volt, mintha a Tiszából kelt volna ki mind, csak nem száradt még meg. A hajuk is verejték, habos lé, nehéz szőrzet. A sípcsontjuk, ez a vasból gyúrt darab néha nagyon panaszkodott, leveset csattant, kilósat percent, mintha repedne."

A líra percnyi gyönyöre a próza gyötrő magányával. Vagy másképp: a tenger szelíd nyugalma a hullámverés locsogása helyett. Vagy megint másképp: a teázás eleganciája eltartott kisujj nélkül.