Úgy tetszik, ha nincs elég idő vagy szándék, hogy kellő rálátásunk legyen a történelemre, hát a térbeli távolság némileg pótolja azt. Hiszen az sem lehet teljesen véletlen, hogy az anyanyelvünket elsajátító Bryan Cartledge 1980 és 1983 között volt budapesti brit nagykövet, s írta meg az egyik legjobb magyar történelemkönyvet. A mi bajunk, ha nem tanulunk belőle.

Mint ahogy az is, ha nem gondolkodunk el mélyen Csernok Attila könyvein. Mert, hogy Csernok a messzi távolból is alapos figyelemmel követi az itthoni eseményeket és könyvet írt. Mindjárt kettőt. A komáromi pontonhíd egyfajta önéletírás is, a Kádár-rendszer belső leírása, de sokkal több is annál. Sorra veszi azokat a csomópontokat a magyar történelemben, amelyek máig meghatározzák a honi közgondolkodást és közérzületet. Hajdani statisztikushoz méltóan kíméletlenül leszámol Mohács, 1848, Trianon, a második világháború és 1956 "magyar" magyarázkodásaival, mítoszaival, tévhiteivel, amelyekbe menekülve szinte kiirthatatlanul él tovább a "balsors", a mindenki hibás, csak mi nem tunya képzete.

Vihart vert a könyv, hogy mekkorát, azt bizonyítja a második kötet (A valóság erejével...), amelynek harmadát a vitatkozóknak adott viszontválasz foglalja le, hogy aztán az utóbbi húsz év eseményeinek leírását-értelmezését adja a szerző.

Igaza van-e Csernoknak? Több mindenben nincs, de ez talán mindegy is. A lényeg az érzelmektől sem mentes, de higgadt vita, a beszélgetés, az eszmecsere volna. Ami nagyon ritka a mai itthoni köztéren, ahol többnyire csak harci üvöltést hallunk, kidagadó nyaki ereket látunk vérvörös arcok, üveges szemek alatt.

Csernok Attila nyolcvanéves. Pillantson csak vissza még jó néhányszor Rióból - önmagunkra.